Az irodalomtörténet különös pillanatai közé számít, amikor negyven év távlatából, mintegy felül- és újraírva egy kor literatúráját, felbukkan egy eladdig elfeledésre ítélt mű: „[E]lsőre szinte elképzelhetetlennek tűnt ez a könyv ott, abban a zord évben; olyan lehetett, akár egy meteor vagy egy marslakó. Ritka magyar nyelven az én rosszának ez a figyelmes vizsgálata; az érzelmesség, a meghatódottság hiánya, a szenvtelen érdeklődés hideg tüze, valami puszta vagy pucér vagy pogány tekintet, nem objektív, de közvetlen, leplezetlen; ritka”, írja Esterházy Péter a Csirkejáték című Rubin-regényről, amely 1963-ban jelent meg, ám helyét és jelentőségét a kilencvenes évek második felében nyerte el. Ez a regény ugyanis, amellett, hogy a szerző vitán felül álló opus magnuma, kiderült - és erre nem sokkal később a német recepció is ráduplázott -, hogy a háború utáni magyar irodalom egyik kiemelkedő eseménye. Most pedig megjelent az 1985-ös Római egyes második kiadása, amely az író furcsa sorsú befogadástörténetét tovább árnyalja.

Természetesen a tárgyazandó próza önmagában is megáll, de érdemes azzal az olvasási javaslattal élnünk, amelyre nézve Kundera A függöny című esszékötetében utal, és amely gondolat leginkább a goethei bildung-szemléletre vezethető vissza: az európai művészet története azzal is szembesít mindannyiunkat, hogy a képzés, másképpen a művelődés, a művészettörténeti tudat nélkül nem érthetjük a történet „szereplőit” – az Érzelmek iskolája nélkül Joyce Ulyssesét, így Kundera. Megfigyelése ugyan messzebbre mutat, tehát őt citálva, nem arra célzunk, hogy a Római egyes ne volna érthető a Csirkejáték nélkül, nota bene a két regény szoros kapcsolata nem kétséges; ám érdemes legalábbis „egybeolvasni” őket, noha nem a Csirkejátékon belüli intertextusként gondoljuk el a Római egyest, a két próza nem egymásra utalt. A Csirkejáték vonósnégyes, amelynek főtémáját mintegy szonátaként a Római egyes kommentálja és szűkíti tovább.

Mindkét regény fókuszában egy felkavaró, örvénylő, a hőst az önelvesztés széléig sodró szerelem - helyesebb, a regény szelleméhez illőbb viszonyt írnunk - áll, valamely alig reflektálható szenvedély, amely köré Rubin mintegy koncentrikusan és kihagyásosan épít fel élettörténetet és figurákat. Értelmiségi főszereplője tulajdonképpen beleakad Piroskába, a vidéki fogorvosnőbe, hogy aztán a nő, akárha a végzet asszonya, játsszon vele kénye és kedve szerint. Amikor ide jutunk, érezzük, hogy mondataink nem elég pontosak; mert Rubin Piroskát nem a végzetszerűség karakterével ruházza fel; voltaképp egy motollaként, követhetetlenül forgó, cselekvő, kiszámíthatatlan vonalvezetésű női alak húzogatja a szálakat; incselkedik, csábít és vet cselt. „Megint nem tudtam, hogy boldog vagy szomorú legyek. Mert igaz, hogy Piroska mellett ugyanolyan lázas örömet érzek, mint a cirkuszi estén Prisca láttán. De közben elmúlt egy emberöltő, s bár megromlottam, nem nőttem fel”, áll a regény egyik összegző pontján. És ez a mondat lehetne egyben a krédó is, amennyiben az egyes szám első személyű elbeszélő voltaképp a szerelemben, mint absztrakt esélyben látja a nagykorúság zálogát. Úgy tűnik, mintha a Piroska iránti függőségében a medrét a gyerekkor elvesztése óta nem lelő élet fatális kereteit keresné, miközben a szenvedély hektikus viszonzásában-visszavonásában a Másikkal való kapcsolat, a párbeszéd, a kölcsönösség kidolgozásában mindig alulmarad.

Jóllehet Rubin nem kulcsregényt írt, a férfi főalakot kísérő szereplők egyike, Martinszky személyében minden rejtvényfejtő nehézség nélkül felismerhető Pilinszky János; ez a momentum a mű irodalomtörténetileg delikát jellegét fokozza, bár a Martinszky-Pilinszky-portrénak a művön belüli szuverenitása elvitathatatlan, ugyanakkor az egyik legelmélyültebb karakterábrázolása a költőnek. „A Római Egyesben szerepel egy másik fotó is, amelyen a tizenhetedik század elején létesített paraguayi jezsuita állam barokk építményeinek romjai láthatók az őserdő közepén - annak az indián mintaállamnak az emlékei, melyet később a világi gyarmatosító hatalmak szüntettek meg. A paraguayi kisfiú otthontalanságába ilyenformán beleszövődik az árvaságnak, mint a paradicsom elveszítésének, a kiűzettetésnek a Pilinszky költészetére oly jellemző motívuma”, írja Keresztesi József a Rubinról megrajzolt arcképvázlatában, és ezzel joggal hangsúlyozza a Pilinszky-féle világszemléletnek a könyvön végighúzódó vízjelét, tehát a Római egyes szövegvilágának egy olyan zugába is bevilágít, amelynek megformáltsága a két szerző szemléletének rímeire hívja fel a figyelmet.

Rubin Szilárd regénye a fent elmondottakkal együtt nem a megoldó-elemző olvasásokat inspirálja, hanem az élet reflexíve nem megragadható titoktartományaival szembesít, azzal, hogy nem minden érthető és megértendő; egy sorssá szerveződő narratíva indítékai feltárhatók ugyan, de kibogozhatatlanok. A Római egyes a magyar próza egyik legtalányosabb love storyja.