Amióta verset ír az ember, vagyis a világ keletkezése óta, talán ez a legizgalmasabb költészetelméleti kérdés. Hogy a költő a saját tárgyához képest hová pozicionálja önmagát. Hogy már eléggé „bent” legyen, de még ne tengjen túl. Hogy engedje hatni a személyes érintettség erejét, de közben ne „privatizálja” a tárgyát. Védje meg attól a nyilvánosságtól, aminek tulajdonképpen ő maga szolgáltatja ki. Ezeknek a dilemmáknak az olyan kényesnek tűnő témák esetében, mint például a Hős utca, azért van még a szokásosnál is nagyobb relevanciája, mert itt eleve minden azon áll vagy bukik, hogy képes-e eléggé „közel merészkedni” az ember. „Be kell menni”, vállalni kell a „veszélyt” ahhoz, hogy az ember meg tudja mutatni, igazából nincs mitől tartani. Hogy valójában nincs kint és bent.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Csejtei Orsolya, Népszava, 2020. május 29.