Kétségtelen, hogy a könyveknek is van sorsuk, hát még íróiknak. Rubin Szilárd­nak például az, hogy az irodalom­tör­té­né­szek, kritikusok és más literátor bohé­mek, ha megfeszülnek, sem tudják szélesebb olvasói körben megismertetni ezt a kiváló írót már évtizedek óta. Igaz, ehhez hozzájárul némileg az is, hogy mindössze két olyan könyvre szorítkozik az életmű, amely mai és értő olvasó számára is érdekes. És még így is annyi minden befolyásolhatja a recepciót: nekem elementáris élményem volt a Csirkejáték második kiadása 1981-ben (az elsőt koromnál fogva nem olvashattam 1963-ban), talán Ottlik Hajnali háztet­ők­jéhez foghatnám a hatást, amit rám tett akkor, a Római Egyes 1985-ös első kiadása mégis elkerülte a figyelmemet (akárcsak a mostani második kiadás szerkesztőjének figyelmét az, hogy a Csir­kejáték a Magvetőnél három kiadást ért meg, s ezek közül a felsorolásból épp az 1981-es hiányzik, noha az író, legalább szakmai, elismertetésében valójában ez volt a legfontosabb). Rubin Szilárd helyzetén az sem segített, hogy Pilinszky János egy interjújában 1969-ben így nyilatkozott arról, hogy kik állnak hozzá közel, kiket kedvel kortársai közül: „Sokkal érzek rokonságot és senkivel. (...) Kortársaim sorából Németh László, Ottlik Géza és Rubin Szilárd pró­záját." Ebben a történetben külön csavar, hogy a beszélgetést Lengyel Péter készítette, aki szerintem viszont Rubin Szilárdhoz áll közel, s mindketten Ott­likhoz - és akkor itt a kör össze is ért.

A Római Egyesnek ez tehát a második kia­dása, amit valószínűleg az is generált a kiadónál, hogy Rubin Csirkejátéka 2009-ben németül sikert aratott. Ez utób­bi regény minden kétségen felül áll, kikezdhetetlenül kitűnő próza. A Római Egyesről is elmondható, hogy kiválóan megírt történet, de nem kikezdhetetlen; szerencsétlen is a recepciós helyzete, hiszen egy, a maga nemében majdnem tökéletes mű után születik, s az összevetés nem kedvez neki. Az összehasonlítást, az effajta mérlegelést pedig nem lehet elkerülni, annyira azonos tematikából, önéletrajzi elemekkel átszőve, részben ugyanazon helyszíneken játszódva, azonos narratív technikákkal íródott a mű. S hogy mindettől még véletlenül se tekinthessen el az olvasó, a szövegben az elbeszélő konkrétan utal a Csirkejáték történetére, szerelmi főmotívumára és ennek egyik elemére, összefüggésben a Római Egyes egy mellékmotívumával (64-65.o.), amely egyébként sajátos módon visszamenőleg a Csirkejátékban kap igazán jelentőséget, hogy tudniillik annak hősnője, Carletter Orsolya, az elbeszélő egy életre szóló szerelme meg akarta-e ölni őt. Ha innét tekintjük, a Római Egyes mintegy folytatása az előző regénynek, és nem más eszközökkel, csak más időben.

Az elbeszélő főhős itt már középkorú, negyvennégy éves férfi, nagyjából kikövetkeztethető, hogy az elbeszélés ideje körülbelül a hetvenes évek eleje, az elbeszélő innét idézi fel a múlt eseményeit, lényegében egy szerelem történetét egy nála jóval fiatalabb, és tán szellemileg vele nem is egyenrangú nővel. A „léthelyzet" ismerős a Csirkejátékból, csakhogy az előző regényben a szerelmi viaskodásnak, marakodásnak, a mindent elsöprő szenvedélyeknek két nagy formátumú alanya volt. Most csak Rostás Levente, az elbeszélő áll az olvasó előtt valóságosan is megalkotott személyiségként, szerelme bizony kisstílű és „nagyvadra vadászó", számító nő. A szöveg belső íve ezzel a szerelemmel való leszámolást, a belső megnyugvás és béke elérését mutatja be, de közben számtalan idő- és térbeli kitérőt tesz, mintegy az elbeszélő otthontalanságát, társra nem találását, talán nem blaszfémia: sorstalanságát bemutatandó. A mindössze 130 kisoldalnyi szöveg hihetetlenül zsúfolt: egész motívumhálózat szövi át, néha egy félmondat utal valamire, ami a szövegnek egy egész más pontján kap egy másik motívumban jelentőséget, hogy csak egyet említsek: a római egyes jelent egy beírást Rostás kisdiákkori füzetébe a hitoktatójától, jelenti az elbeszélő idő terének, egy harkányi fürdőkamrának a számát s végül egy jól berendezett vagon számát 1946-ból, melyben csecsemőket deportálnak, ám épp a vagon „átkeresztelése" római egyesre okozza a halálukat. Ennek és más hasonló motívumrendszereknek az alapján mondhatom, hogy az olvasó számára előbb vagy utóbb úgy tűnik föl, hogy a szövegben minden mindennel összefügg, és Rostás „belső monológja" e rendszerek feltárására irányul, ami lényegé­ben nem más, mint a saját sodródó élete, annak viszonylagos sikertelensége, és a magányossága. Vannak központi, mondhatnám a szöveg, illetve Rostás sorsának jobb megértésére szolgáló „kulcsmotívumok", például a két gyerekkori cirkuszi jelenet, mely mindkettő egymást magyarázza, s ugyanakkor érzékelteti, a gyerek s általa a felnőtt férfi végtelen magányát is.

A környezet, a politikai vagy társadalmi háttere a szövegnek épp csak halványan jelenik meg, a Csirkejátékban ez is erősebb kontúrokkal volt megrajzolva. Talán egyvalamiből sejlik föl a hatvanas-hetvenes évek miliője: a művészvilág ábrázolásában láthatjuk meg, hogy Rostás Levente, aki maga is író (s belső monológja lényegében a Római Egyes megszületésének a folyamata is egyben), és barátai milyen lehetőségek és korlátok közt alkothattak, élhettek egyáltalán. A Római Egyesnek ez a „művészvilága" egy újabb réteg a szövegben: a mű ugyanis „kulcsregény", szereplői többnyire felismerhetők annak, aki egy kicsit tájékozott a korszak irodalmi életében; Rostás nyilvánvalóan Rubin Szilárd maga, de ott vannak mellette legjobb barátai, Pilinszky János és annak szerelme, Christa Schweller (később Sheryl Sutton is föltűnik), jól felismerhető az anekdotázó, nagy természetű Galsai Pongrác, és ott van köztük Jancsó Miklós is. E kulcsszereplők a szöveg motívumaihoz nem adnak hozzá jelentéstöbbletet, tehát nem különösebben lényeges felismerésük, ám a szöveg megkomponáltságát mégis befolyásolják. Rubin Szilárd ugyanis nem tud elszakadni attól, hogy valóságos barátai arcképét rajzolja meg, s ezért az egyébként nagyon is szűkszavú, inkább az elhallgatásra, kihagyásra és az érzékeltetésre épülő szövegszerkesztés e figurák feltűnésekor mindannyiszor egy lazább fonatú, anekdotikus, mesélős narrációba vált át, mintha a szerzőnek nem lett volna szíve kihagyni egy-két sztorit. A szöveg így ingázik az eliptikus és a túlbeszélős, részletező előadásmód között, ami semmiképpen nem tesz jót az egész kompozíció feszességének. De a probléma fordítva is adott: néha annyira szűkszavú a jelentésközlés, néha annyira távoli motívumok kapcsoltatnak össze, olyan nagy mértékű az „információs" sűrítés, hogy a befogadó nem egykönnyen jön rá a dolgok nyitjára; mintha csak rejtvényvázlatot kapnánk. Ez az eljárás talán közelebb is áll a lírai kompozíciók metodikájához. Mindennek alapján nekem kétségeim is vannak, hogy joggal nevezzük-e regénynek a Római Egyest, s nem inkább egy hosszabb elbeszélésről van-e szó. Én magam erre hajlok.

A Római Egyes azonban, minden kétség és probléma ellenére tele van szépséggel, egyes részletei kifejezetten megragadóak, emlékezetesek, s ezek által olvasójukat arra hívja föl, hogy újra és újra visszatérjen a műhöz. S talán egyenetlenségei is csak inkább irodalomtörténeti távlatból tűnnek föl, s még így is méltán emlegethető a legfinomabb magyar prózák között.