„Hihetetlen komótossággal, ám ugyanakkor kivételes precizitással bomlanak ki előttünk az emlékképek a gomolygó ködből, sokszor látszólag a narrátorunk akarata ellenére. Eleinte semmi más, tényleg csak egy-egy villanás, apró momentum, azonban ezek később egyre bővülnek, összekapcsolódnak, értelmet nyernek vagy értelmüket veszítik a folyamatosan előkerülő újabb információk tükrében, és az ember néha (sokszor) tényleg nem tudja, hogy hol járunk, és a leírtakból mi igazán fontos (de ne aggódjunk, ezzel az elbeszélőnk is így van).”

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Bak Róbert, Ekultura.hu, 2020. április 1.