„Amikor az 1990-es évek végén elmentél Nyugat-Berlinbe, iszonyatosan ciki volt látni a nosztalgiát: hogy CCCP, meg vörös csillag bazári jelvények a piacon – mintha a szocializmus valami klassz dolog lett volna. Különösen a nyolcvanas évekből csináltak vásári komédiát nyugaton. Közben meg mindenki tudta, aki itt élt, hogy marha gáz volt az a rendszer. Én nem akartam, hogy ezek a jelvények rajta legyenek a könyvemen. Hogy arról szóljon, hogy milyen jó volt a Kádár-rendszerben gumimatracozni, 1981-ben már lehetett dobozos sört kapni a Marina Szállóban, Bravo újságot cserélgettem, vagy a mi utcánkban lakott egy svájci néni meg bácsi, akik csokit hoztak. 

Én nem ezt akartam. De arról azért akartam írni, hogy milyen mély érzelmi viszony fűzhet egy gyereket a tóhoz. Azon gondolkodtam, hogy ezt hogyan lehetne megfogni szépíróként. Olyan könyvet szerettem volna – a korábbiakhoz hasonlóan –, amibe sikerül minél szélesebb érzelmi skálát beépíteni úgy, hogy egy társadalomképet is rajzolok az akkori világról, amit nyilván én is a saját családomon, meg a sporton keresztül láttam.”

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Milanovich Domi, Dívány.hu, 2020. augusztus 14.