„Ami azonban számomra izgalmassá teszi ezt az ellentétes motívumok (sírás és nevetés, születés és halál, szülés és szülésre való képtelenség, anyaság és annak hiánya, szorongás, betegség és művészi alkotás) körül kibontakozó családtörténetet, az a családtagok viselkedése. Közülük csak keveset keményít meg, tesz agresszívvá a szenvedés. Éppenséggel nem a „lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten” pusztító indulatával reagálnak a lehetőségek szűkösségére, a történelmi és biológiai véletlenek reménytemetőire. Inkább zavarba, depresszióba és némaságba menekülnek, mint hogy nekiessenek egymásnak, s haragból, mások hibáztatásából építsenek ugródeszkát a saját boldogságszaltóikhoz. Az erősebbje pedig azon van a családban, hogy felkarolja a gyengébbet. Akár áldozatok árán.”

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Domján Edit, Élet és Irodalom, 2020. november 27.