„Az volt a tapasztalatom, hogy egy ember életének két része van. Egy bölcsidős orvosprofesszor mondta el nekem egyszer, hogy visszatekintve öregkorából az életére, meg kellett állapítania, hogy a kisgyerekkor hosszú, a gyerekkorszintén hosszú, a kamaszkor szintén hosszú, az ifjúkor szintén hosszú, és mikor az ember belép a munkahelyére, és az első munkanapja véget ér, akkor kiderül, hogy a nyugdíjba lép ki majd a munkahelyéről. És ha megéri, akkor az öregkor megint hosszú lesz. Tehát a munkával eltöltött idő másképp tagolódik. Aki azt megírja, az karriertörténetet ír meg, pályafutás-történetet. Karriertörténetet kik írnak? Az író a karriertörténetét nem írja meg, nem véletlenül. Az önmagukat népszerűsíteni akaró emberek írják meg a saját személyüket. De az írónak az a dolga, hogy a világról írjon. „Költőnk és Kora”. A saját korára nem lát rá az ember a karrierje idején. Akkor belekeveredik a korába, de nem lát rá arra, tehát felnőtt ember nem alkalmas önéletrajzi témának, na.”

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Károlyi Csaba, Élet és Irodalom, 2020. december 16.