Az irodalmi életben régóta ismert, kritikusként és irodalomtudósként tekintélyes nevet szerzett Szilasi László az idei könyvhéten jelentkezik első regényével, mely ebben az értelemben első regény is meg nem is. Bár de facto a szerző első (önálló) szépirodalmi kötetéről beszélünk (2000-ben Németh Gáborral közösen adták ki a Kész regény c. kötetet), hasonlóan a szintén nemrég színre lépett, kritikusból lett prózaíró, Bán Zoltán András bemutatkozó regényéhez, itt is teljesen felesleges dolog gyermekbetegségekről, ígéretes pályakezdésről és hasonlókról hadoválnunk. Nem, itt egy tapasztalt szövegművessel van dolgunk, akinek nemcsak ötletei, hanem határozott elképzelései vannak a próza működéséről, elbeszélői nyelve (illetve mint később látni fogjuk: nyelvei) már a végső kidolgozottság állapotában kerülnek elénk, a regény felépítésébe és a hozzá szükséges kutatómunkába ölt energia és merészség pedig első nekifutásra is tiszteletet parancsol - ami persze önmagában még nem szavatolja, hogy a végeredmény hibátlan és tökéletes lenne.
Adott egy rejtélyes bűntény, mely 1924-ben esik meg egy alföldi középváros, (a szerző szülőhelyére, Békéscsabára igencsak hasonlító) Árpádharagos evangélikus nagytemplomában, mikor egy bizonyos Grynzus Tamás diák a karácsonyi mise kellős közepén, nagy nyilvánosság előtt agyonlövi a tekintélyes Omaszta parasztgazdát. Ez volna az alapszál, melyet a regény egymásra és egymásba épülő fejezetei felfejteni igyekeznek négy különböző időpillanatban - a bűntény idején, pár évvel később, majd az ötvenes években, végül 1989 táján -, egyre újabb és újabb elbeszélőket juttatva szóhoz, akik nem egy esetben narrátorból a következő fejezet hőseivé lépnek elő. Az egymást követő nyomozások is egyre inkább a korábbi nyomozások felderítésévé válnak, miközben sorra épülnek és cáfoltatnak meg a bűntény indítékaira és hátterére vonatkozó régi és új elméletek. S ha a végére a bűnténnyel kapcsolatos igazság nem is derül ki - ha eddig nem jöttünk volna rá, a regény metaszinten természetesen a múlt és a végső igazság felderíthetetlenségének és elbeszélhetetlenségének divatos, ám mára kissé fáradt alaptételét igazolja -, a vaskos kötet háromszázhúsz oldalán azért felépül a szemünk előtt Árpádharagos teljes múltja és jelene a törökdúlás utáni elnéptelenedést követően betelepített evangélikus szlovákok megérkezésétől kezdve a nagytemplom építésén és az 56-os forradalmon át egészen napjainkig, amikor amerikai vállalkozók egy látványos akció keretében átviszik az utca másik oldalára a nagytemplomot, hogy helyet csináljanak egy bevásárlóközpontnak.
Szilasi elképesztő részletgazdagsággal tárja elénk ezt az évszázadok múlása ellenére is konokul nyomasztó és provinciális világot - narrátorainak lokálpatrióta undora és megvetése időnként Térey írásainak debrecenizmusát idézi -, ahol az alapadottságok nem, legfeljebb a nyelv változik igazán, amit a különböző kormetszetekből származó fejezetek szövege is bámulatos virtuozitással követ a deákos műveltségű pedellus, Makovicza nyakatekerten archaikus megszólalásától a sűrűn káromkodó Kanetti Norbert kortárs kamasznyelvéig. Ez a város- és kortörténeti részletesség azonban helyenként olyannyira eluralkodik a regényen, hogy a könyv ezen vonulata sokkal kevésbé hátterévé, mint inkább riválisává válik az ismeretelméleti problémákat is felvető krimiszálnak. Így olvasás közben hol az egyiket, hol a másikat érezzük aránytalanul redundánsnak, a két törekvés pedig sehogy sem képes szervesen egymásba ízesülni. Omaszta és Grynzus fantasztikus elemeket sem nélkülöző esete ugyanis egyfelől túlságosan is regényes a helyszín mániákusan hangsúlyozott sivárságához képest, másfelől pedig túlságosan konkrét ahhoz, hogy olyasféle sorvezetője lehessen egy várostörténeti elbeszélésnek, mint amilyen mondjuk a hagyományosabb szövegekben egy család vagy egy kitüntetett helyszín, kisközösség sorsa. Ha viszont mégis a krimiszál a lényeg, akkor az építészeti finomságokon, történelmi folyamatokon elidőző részekből kellett volna kevesebb. Például a könyv leghosszadalmasabb fejezetét adó 56-os események fárasztóan szikár leírásából, mely később az egyik elbeszélő kézirataként lepleződik le, és amelyet még fiktív szerzője is, egyébként teljes joggal, így jellemez: "Fellengzősség és kicsiny hit, kényszeresség és könnyű kéz, túlírtság és elnagyoltság, jellegzetes korai darab." Egy ilyen korai vázlat, előfogalmazvány beemelése a regénybe még érdekes írói játék is lehetne - különösen izgalmas ebben a fejezetben az áthúzott, de továbbra is olvasható mondatok-kifejezések és a főszöveg játéka -, ha nem tenné ki az összességében nem erre fókuszáló regény közel egyharmadát. Ezt még az is csak nehezen menti, hogy bár később is akadnak kissé túlírt momentumok - például a nagytemplom tetejéről épp lefelé zuhanó Kanetti lelki szemei előtt pergő képek hét oldalra rúgó pergőtüze -, az ezt követő két utolsó fejezet mind az elbeszélés, mind a cselekmény szempontjából a kötet legjobb része.
E zavarba ejtő sokféleség miatt pedig felemás érzésekkel teszi le a Szentek hárfáját az olvasó, mert miközben tagadhatatlanul meggyőződött a szöveg magas nívójáról és történeti hitelességéről, mégis az a benyomása: olvashatott volna egy izgalmas, filozófiai (ál)krimit vagy egy érzékletes várostörténetet is. Ehelyett viszont leginkább annak lett akaratlan tanúja, ahogy ez a két elbeszélői törekvés változó erőviszonyokkal, nagy elszántsággal tépi-marcangolja egymást - és az istennek sem akar szerelem lenni ebből a birkózásból.