„Bármennyire fáj is mindaz, amit Kertésztől, Nádastól vagy Spirótól olvashatunk huszadik és huszonegyedik századi világunkról, annak förtelmeiről, kisszerűségeiről, torz mechanizmusairól és sötét kilátásairól, egyelőre nem tudnék pontosabb látleletet ajánlani senkinek. És hogy bele ne pusztuljanak, a három író egyaránt támaszkodik (Kertész már csak támaszkodott) azokra a hasznos mentális tulajdonságokra, amelyek sajnos hiányoztak például az emberfajról mint sárkányfog-veteményről elmélkedő Vörösmarty és a fejébe pisztolygolyót röpítő Széchenyi tiszteletre méltóan és veszélyesen tizenkilencedik századi lelki háztartásaiból. Az ép elmével és működőképes kedéllyel való túlélés vagy legalábbis élés záloga volna mindhármuknál: az alkati gyökerezettségű és szakmailag kicsinosított irónia. A három író egyike sem moralizál vagy humanizál, sokkal inkább analizál és antropologizál – a Petri-féle „el nem fordult tekintet” etikája értelmében, amely egyúttal, természetesen, esztétika is. Az ironikusan megszólaltatott etikai-esztétikai igényesség volna tehát a fedezete az antropológiai-történelmi léptékvételnek. Még akkor is, amikor olyan alkalmi jellegű írásokról van szó, mint amilyenekkel Spiró új könyvében találkozhatunk.”

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Bazsányi Sándor, Élet és Irodalom, 2021. szeptember 24.