„Az első esszéből aztán az is kiderül, hogy Spiró nemcsak a születési dátuma miatt szerencsés: „szerencse fia” ugyanis az az ember is, aki sokat betegeskedik gyerekként, feküdni és olvasni kénytelen, így megtanulja elviselni az egyhangúságot, fejlődik a fantáziája, ezzel az indulással pedig szinte elkerülhetetlenül alkotó vagy tudós lesz belőle (esetleg mindkettő). Persze, rögtön az első esszénél sem elég arra figyelnünk, miről olvasunk, külön élvezetet okoz, ahogyan felépül a szöveg: mondatokon át csak úgy általában esik szó a sokat betegeskedő gyerekekről, aztán a kamera ráközelít a megszólalóra, és egyértelművé válik, amit sejtettünk a kezdetektől, hogy a saját gyerekkoráról beszél Spiró György. Meg a gyér könyvtárukról, amelynek darabjait úgy olvasta el, hogy fogalma sem volt arról, remekművet vesz-e a kezébe, vagy sem (és ennek köszönhetően nem vált sznobbá, teszi hozzá): ezeknek a könyveknek pedig, és itt visszatérhetünk ahhoz a bizonyos nemzedéki szerencséhez, nem kellett legyőzniük a televíziót, merthogy az nem volt. Nincs itt öreges dohogás, semmi bezzegazénidőmben, egyszerű helyzetjelentést kapunk egy nem focizó, tévét nem néző, olvasóvá nevelkedő kisfiúról.”

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szilágyi Zsófia, Élet és Irodalom, 2021. szeptember 24.