Már a cím roppantmód árulkodó. Vagyis a „hátraarc” elem az. A szó ugyanis mindenekelőtt a magyar honvédséggel, a kötelező katonai szolgálattal asszociálható, és aki annak idején előfelvételisként megtapasztalhatta az egyetem előtt mindenkire ráerőltetett egész esztendős elmeelsötétítést, életében nem fogja elfelejteni már a visszatekintve sokszor viccesnek, kalandosnak, netán nosztalgikusnak érző élményeket.
Ám a kellemes máz valóban semmi több: a sokszor elviselhetetlen kellemetlenségek elleplezése, rejtőszínre való átfestése.

 

Hiszen ki ne emlékezne a kegyetlen, értelmetlen szívatásokra, az engedély nélküli eltávokra, a laktanyakerítésen át való szökésekre, az idegőrlő őrszolgálatokra, a lövészgyakorlatokra, amikor a céltáblán még kiválót lövünk, az emberalakot azonban képtelennek tűnünk eltalálni is, no meg az öngyilkosságokra, amikor egy labilisabb lelkületű honvédtársunk már egyszerűen nem bírta tovább.
Ugyanis mindenki menekülni akart a hadseregből. Menekülni és soha vissza nem térni oda. Ám, akárcsak a 22-es csapdájában, nálunk is reménytelennek tűnt, hogy valaha kitérhessünk a szolgálat elől.

 

Garaczi László új regénye e katonaélmények keserű, nosztalgikus felelevenítése. Főhőse és az események egyes szám első személyű elbeszélője, Csont az egyetemre felvettek átlagos életét éli meg a seregben.
Józanságát az új szavak gyűjtésével igyekszik megőrizni, miközben józan ésszel szinte felfoghatatlan és megemészthetetlen dolgok történnek vele, körülötte, melyektől bárki úgy érezné, hogy minél messzebb kell kerülnie, és erre minél hamarabb módot kell találnia, akár komoly, önpusztító áldozatok árán is.

 

A lényegében folyamatos elbeszélésként, gondolatjelekkel központozott párbeszédek nélkül megírt szöveg a Mintha élnélből és a Pompásan buszozunkból már ismerős lemur finoman érzékeny önvallomása, amely egyszerre impresszionisztikusan, néhol egyenesen mágikus realizmusba hajlón, ugyanakkor halvány vonásaiban Déry Tibor híres hippi-történetére úgyszintén utaló szürrealizmussal és tűéles realizmussal rajzol meg, ábrázol egy korszakot, egy ma már elképzelhetetlennek ható élethelyzetet.

 

Valamelyest furcsa e témaválasztás, mégis mindig aktuális marad, hiszen több nemzedék gondolkodását, életfelfogását határozta meg a magyar néphadsereg kötelékében, lényegében kikerülhetetlenül eltöltött egy, másfél, vagy akár három év.
Garaczi tágabb értelemben vett generációja egyértelműen könnyen azonosul vagy a hőssel, vagy az általa és bajtársai-barátai által megéltekkel, a fiatalabbak és jóval öregebbek számára pedig, ha más nem, tanulságos ez a rendkívüli érzékenységgel megírt létlenyomat.