Néha nem árt újra felfedezni bizonyos könyveket. Nemcsak a nagy klasszikusokét, amelyekhez az ember felnő, hanem a kis klasszikusokét is, akik nem francia vagy német családok évszázadokra terjedő életútját foglalják össze, hanem csak egy vékony szeletet a közeli múltból.

Lénárd Sándor műve, a Római történetek bő negyven éve jelent meg. Bő hetven évvel ezelőtti történeteket ír le. Azt a Rómát, amelyben a borbélyszövetség kiakasztja az ország első emberének a képét. A cipőpucolók követik őket, majd a bárokban is kifüggesztik, mert ott sok ember fordul meg, „Csak a templomokban és a bordélyházakban nem látni, s merem állítani, ez a két intézmény ennek köszönheti népszerűségét.” Azt a Rómát, ahol az újságok „nem informálni akarnak, hanem formálni. Szintetikus közvéleményt akarnak gyártani.”

Ott nemigen él meg, aki a hazájából elmenekült a reménnyel: hátha van ország, amelyik befogadná. De a kényszerből emigránsok még a saját nagykövetségüktől sem kapnak támogatást, mert a követségi munkatárs elutasítja őket azzal, hogy ők „nem magyarok, hanem magyarul beszélő egyének.”

Ilyenkor Lénárd doktor éjszakára hajléktalanná válik, az Örök Város számára beszűkül egy körbe-körbe járó rozoga villamoskocsi világává.

Fájdalmas olvasni, amint az utcákon masírozó feketeingesek a mediterrán napsütést Mordor ónszürke árnyékával takarják el. (Pedig Tolkien akkor még meg sem írta Középföldét, Mordort.)

És ahogy múlik az idő Rómában, egyre igazabb, amit Lénárd már felütésként, a Városba érkezéskor észrevesz: „Ha új életet akarsz kezdeni, a régit be kell fejezned. Meg kell halnod, fel kell támadnod. … Meg kell tanulnod, hogy a patikának más szaga van. Más az udvarias szó, mások a tabuk. Mást kell kiáltanod, ha valaki a lábadra lép. Ha éhes vagy, más ételekről álmodsz.”

Nehezen szerethető a békét prédikáló ország, a háborús készülődését autarkiának, az importfüggőségtől való megszabadulásnak álcázó Itália. Túl sok a látványos felvonulás, a szervezett spontán ünneplés. A visszatekintés a hősi múltba.

Ahogy feketedik Róma, az értelmiségiek elbújnak. Bújva próbálnak menekülni a valóság elől. A valóság melletti valóság: recept az éhezés mindennapjaira.

A második rész nagy ugrással visz el a fordulat évébe, 1943-ba, amikor előbb Mussolini hull alá – majd ennek hírére az őt ábrázoló (kötelezően beszerzendő!) gipszportrék landolnak az utca kövén. Lénárd már nem társtalan. Együtt éheznek, együtt seftelnek, együtt próbálnak némi pénzt keresni. De az élet még mindig látszat-élet. Mivel a szikla-állkapcsú fővezér bukása csak átmeneti, az értelmiség védőbástyája, a kultúra megőrzésének feladata mögé vonul vissza.

Lénárd Sándor könyve nem olvasható regényként, novellaként, legfeljebb az éles szemű megfigyelő naplójaként. Cselekménye a nem-történés. A napok múlatása, míg a szomszéd utcában vagy az utca túloldalán háború folyik. Bent a paloták és könyvtárak mélyén pedig a múltból merítenek erőt. „Szeretem Rómát. Szeretem, mert tudom, hogy itt a fiókok könyveket és emlékiratokat tartogatnak a felszabadulás napjára. … Szeretem Rómát, az én Bakonyom ez, nagy könyvtárai a szabad gondolat védőbástyái.”

Az aprólékosan megírt képek, a középkori szerzőkről folyó beszélgetések abszurditását időnként egy reménykedő mondat váltja fel: „már csak tizennégy napig tart”. Még nem tudja, hogy az élete majd Brazíliában folytatódik. Egyelőre Rómában íródik a történet.

A történet, mely lecke a mindennapokra – a túléléshez…