Ahogyan a dög és a dögeltakarítás szimbolikus értelmet nyer az előző regényben, ugyanúgy történik most a rózsával és a rózsatermesztéssel. Ahogyan A dögeltakarítóban a háború nélkül nem érthetjük meg az egész történetet, de mégsem pusztán a háborúról van szó, ugyanúgy itt is a háború után vagyunk, természetesen nem a második világháború, hanem a délszláv háború után, és ez fontos, ám mégsem volna elégséges, ha csak annyit mondanánk, posztháborús traumákról szól ez a regény, ez a regény is. Az előző könyvben megismertünk egy hadviselt vajdasági férfit, aki mintha furcsa munkájával is csak föl akarná dolgozni a földolgozhatatlant, azzal, hogy az utak széléről állattetemeket gyűjt össze és semmisít meg, és egész kényszeres működése, ismétlésekbe vesző története mintha csak azt akarná velünk éreztetni, hogy nem lehet, nem lehet, nem lehet kibeszélni mindazt, ami történt. Akkor egyes szám harmadik személyű volt a történetmondás, és kétszázötven oldalon mutatta meg a szerző a kibeszélés lehetetlenségét. Most egyes szám első személyű a narráció, és több mint négyszázötven oldal áll rendelkezésre a kibeszélés még lenyűgözőbb lehetetlenségének, még fájdalmasabb szépségének érzékeltetésére.