Itt van egy új kötet, a Bálnadal, melynek versei – műfajban, témákban és versformákban – folytatni látszanak mind a lírai, mind az epikus oeuvre-t. Mégpedig összegző módon. Például egy hibrid műfajjal. DOMJÁN EDIT KRITIKÁJA.

Mit tudhatok meg magamról? – húsz éve ezzel a kíváncsisággal lapozom fel Tóth Krisztina versesköteteit, a hajdani nagy meglepetést, a gyűjteményes Porhót (2001), remek folytatását, a Síró ponyvát (2004), a némileg hangot váltó Magas labdát (2009), majd a Világadaptert (2016). Közben kedvet kaptam Tóth Krisztina prózaköteteihez is: regényéhez, az Akváriumhoz és novellásköteteihez, a Vonalkódhoz, Pixelhez, Fehér farkashoz. Most pedig itt van egy új kötet, a Bálnadal, melynek versei – műfajban, témákban és versformákban – folytatni látszanak mind a lírai, mind az epikus oeuvre-t. Mégpedig összegző módon. Például egy hibrid műfajjal.

A Bálnadal ugyanis – a kötetcím sugallata ellenére – kevés dalt, annál több epikus verset tartalmaz, verses történetet. A kötet három ciklusából kettőben, a Völgyútban és a Terekben is a narratív közlésmód dominál, csupán a középső rész mondható tisztán lírainak. Ez utóbbi tíz haikut tartalmaz egy közös cím (Kínai utazás) alatt. Míg az első ciklusban, a Völgyútban lazább, kedélyesebb és részletezőbb mesélésre találunk példákat, addig a Terekben, mivel itt tizennégy soros szonettek sorakoznak (a maguk kötelező tartalmi ellentéteivel), már drámai sűrítettségű a narráció.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Domján Edit, Revizoronline.com, 2022. 01. 11.