Esti. A cím olvastán kinek ne Kosztolányi Esti Kornélja jutna az eszébe? Hiszen elég hallani a nevet, és aki csak gimnáziumban irodalmat tanult, rögtön a lazán egymáshoz tartozó, szétválaszthatatlanul összefonódott novellafüzérre asszociál.
Asszociált eddig. Esterházy Péter ugyanis Esti Kornélnak, pontosabban (szándékoltan pontatlanabbul?) Estinek nevezte el legújabb regénye (szövegtriptichonja; téma és variáció-sorozata?) hősét (címszereplőjét; központba helyezett alakját?).

 

A félreérthetetlen irodalmi utalás és az azonnali tagadás, cáfolat, leválás feloldhatatlan kettőségek sorát indítja el, melyek egyrészt egyfajta lebegést, meghatározhatatlanságot, másrészt meglepő megingathatatlanságot teremtenek a műben.
Esti élete nem csupán időben definiálatlan pontosan, hanem nemét tekintve sem tudhatunk róla bizonyosságokat, mi több, némelykor ember mivoltát is feladja, elcseréli, mondjuk, kutyalétre; talán, hogy teljesebben lefedje azt, amit életnek és irodalomnak mondhatunk.

 

A regény (praktikus szempontokból maradjunk ennél a műfaji meghatározásnál, bár a szöveg kategóriákba nehezen besorolható) ekképp leveti magáról a realizmus földközeliségét, megtagadja magától annak kétségtelen erejét, miközben fantasztikusnak sem mondható, ugyanis önmagában véve szinte (vagyis voltaképp) minden eleme szilárdan áll a valóság(hűség) talaján.

Esti, aki időnként mintha az elbeszélővel válna egylényegűvé, aki időnként mintha Esterházyval válna egylényegűvé, a szövegtechnikák által teljességgel distanciált, önálló létező; az író önnön életéből, tapasztalataiból merített és formált, ugyanakkor minden megnyilvánulásában kitalált alak.

 

Mindezt megerősítik a számtalan helyen felbukkanó, saját és idegen vendégszövegek; a kitekintés, a gondolattársítás kényszere, ami időnkénti özönjellege miatt a teljes szövegbe fordulás önvédelmi reflexét tételezi és váltja ki.
Ki-be járunk a tradíció(k) és a regényszöveg között, a megalkotott szövegvilág és a való élet utalásos jelenléte között.

A fikarcnyi motívumok kidolgozása, újbóli, mindahányszor más-más kontextusban való felbukkanása inkább mondható zenei kompozíciónak, mint az élet mimetikus másolásának, tükrözésének; e szimfonikus variációk összességében mégis egy (az önmaga önkényesen korlátos keretein belül) kiteljesedett egésszé, egységes teremtett világgá állnak össze.

 

Történetnek, tényleges elbeszélésnek (szemben a Harmonia caelestis óta kiadott, viszonylagosan könnyedebb, olvasóbarátnak mondható Esterházy-írásokkal) kevés nyoma van, vagyis inkább bármiféle erre tett kísérletet elfed, másodlagossá tesz a gyakran a reflexió reflexiójával (ad infinitum) késleltetett, megállított, máskor az útvesztőszerű, külső-belső utalásoktól feldagadt szöveg.
Mégis, akár egy jól megkomponált, zenei ínyenceknek szánt darabot, az Estit is az elsőtől az utolsó oldalig kizárólag élvezni tudja az, akit nem riaszt a (késői) posztmodern szertelensége és játékossága.

 

Esti. Valóságosságot nyert fikció, életté konstruált szöveg. Mert az Esti egy élet, az élet regénye; az irodalom, az irodalmi alkotás mint életteremtő aktus körüljárása. Az újabb, ismét a kísérletezéssel kísérletező művel egyre inkább úgy tetszik, hogy Esterházy végleg beleírta magát könyveibe, és ezzel elérte, hogy tovább éljen, legalább még egy darabig, Estiként, (Esztiként,) Esterházyként.