Amália nem volt mindig a világ legszomorúbb boszorkánya, sőt ő volt a legszebb és legkiválóbb a boszorkányiskolában. Mikor eljött az ideje, hogy erdei házába költözzön, sokáig rendben is mentek a dolgok: minden arra járó herceg és szegénylegény rögtön beleszeretett, és odaadóan szolgálta. Ám elővigyázatlan volt, és egy királyfi összetörte a szívét. Innentől egyedül, mégsem magányosan élt, és az ég, a föld és a levegő teremtményei voltak a barátai. Ezekről szólnak Amália első száz évének meséi, melyeknek minden sora egy igazi lélekutazás. Bár Boldizsár Ildikó írta a maga ezer közül is felismerhető, költői, de egyáltalán nem terjengős stílusában, mégis otthon érzem magam bennük. Sőt, talán nem is túlzás azt állítani, hogy ezek a történetek legalább ugyanannyira szólnak nekünk, felnőtteknek, mint nagyobb, vagy éppen érettebb kisebb gyerekeknek. Mert azért őket se becsüljük le, nagyon is értik és érzik az érzelmi mélységeket már a kisebbek is, még ha nem is egy melankolikus történet lenne az első választásunk esti mesének. Varázslatos helyszínek, népmesei ihletettségű hősök és a természet mély titkai tárulnak fel ebben az égően vörös könyvben, amibe ugyanúgy belegabalyodhatunk, mint Amália hajába a bogarak.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Tusai Betti, aranytulipan.wordpress.com, 2022. 02. 19.