(kiadvány: Valami népi)

Regény és verseskötetek után most ismét kisprózával jelentkezett Grecsó Krisztián. Legutóbbi novelláskötetét, a Harminc év napsütést 2017-ben forgathattuk. E tárcanovellák óta persze találkozhattunk írásaival különböző periodikákban, de nagyon sokan vártuk már újbóli megszólalását e műfajban, koncepciózusan, megszerkesztve. Kevesebb a derű, sötétebbek a színek ebben a kötetben. Érthető okai vannak ennek: az író betegsége; mindannyiunkat sújtott a járvány miatti bezártság, s ezzel együtt felerősödtek olyan hangok is, amelyekre az érzékeny írói lélek különösen felfigyel. A történelemben nem először fordul szembe a közvélemény az értelmiséggel, nem először vágják sokak arcába: „Menjetek el kapálni!” Ez inspirálta a kezdő novella megírására (Kubikosok), no meg egy tanulmány – rengeteg ilyet olvasott a karantén alatt –, ami épp az ő szülőfalujáról íródott. A 40-es évek második felében gyakori volt a kétes elemek bandába szerveződése, hogy „igazságot osszanak”, vagyis ezen a címen mindenféle aljasságot, kegyetlenséget elkövessenek a falu értelmisége ellen. A különös – és a végső – ok az írásra az volt, hogy ezt a bandavezért Grecsó személyesen ismerte – csak már szelíd öreg bácsiként. Nem könnyű írás a Kubikosok. Szinte próbakő ez a bevezetés a kötethez: ha túljutsz rajta, tiéd a többi is! Több szálon fut a cselekmény, több idősíkon, ahogy a fejezet alcíme is utal rá: paralel történetek. A falu múltjából tárul fel a téeszesítős, elvtársos világ, aztán egyszer csak már egy másik időben vagyunk, az író diákkori csínytevéseiről, bolti lopásokról hallunk. Temetői képpel kezdődik az első történet, s ez a temető-motívum többször is felbukkan: előbb egy valódi temetés kapcsán – ami persze megint valamikori történetek árját indítja el –, később egy hajdani gyerekgonoszkodás emléke bukkan föl: kíméletlenül, gondolkodás nélkül tapostak össze sírokat. Most súlyos önváddal néz szembe a mai felnőtt az akkori felelőtlen gyerektettel. „Vak voltam, dölyfös és nyegle, öblös, erőltetett nevetéssel értem oda a tűzhöz. Remegős, vértelen csönd fogadott minket. Minden tekintet szúrt. […] Az özvegyember ott kuporgott a tűz mellett, lehajtott fejjel sírt, rázkódott a válla. El akartam magamtól lökni a szégyent, és egy szemhunyásnyira sikerült is. Aztán a vádlimban rángani kezdett egy izom.”

[…] A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: H. Móra Éva, Olvassbele.com, 2022. 04. 14.