Mintha egy bukottságunkról készült, remek érzékkel megszerkesztett fotóalbumot lapozgathatnánk, miközben az olvasó legalább méltó módon meg szeretné gyászolni a végtelen rettenetére és felszabadító nagyságára, azaz a fenséges reflexiójára való képességének megrontását, megromlását. De erre a szöveg nem ad lehetőséget: fenségest ne keress – holott maga az átírt mű intenciója és műfaja is ezt az illúziót kelti bennünk. Érti az olvasó, hogy éppen arról van szó, hogy minden nagyság eltörött, ezért széttöredezett a mű maga is, de titkon úgy érzi, ezzel egy kicsit olcsón kifizették, amúgy apfelbaumosan átverték, ezer pillanatfelvételben, elbeszélő- és idősíkváltásban pazaroltak el egy káromkodásból katedrális építő nagyszerkezetet.

Dosztojevszkij Ivan Karamazovjának csúfolódva mondja az ördög, hogy hiúsága számára sértő, hogy nem mennydörögve, megperzselt szárnnyal jelenik meg előtte, hanem vedlett, talpnyaló kisnemesként. Závada Pál Az ember tragédiája-átiratában, már nemcsak az ördög, hanem mindenki kisstílű, gyáva, ügyeskedő, beleértve az angyali apparátust, az Urat, különösképpen pedig a legfőbb antihőst, Apfelbaum Ádámot.

[…] A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szarka Judit, Élet és Irodalom, 2022. 04. 29.