Szintén egy világjárvány poétikai, narratív hozadékaként értelmezhető a mű címe is. A Vázlat valami máshoz jelzi, hogy ez az időszak mindenféle értelemben zárványt képzett a világban, amikor a lehetőségek, életek beszűkültek, bezáródtak, a normális folyamatok még inkább megakadtak, s tervek, projektek kerültek felfüggesztésre a megjósolhatatlan kimenetel, az egész emberiséget érő kataklizma következtében. S hasonló prózai következményként értelmezhető a tudatok, énvilágok beszűkülése, amit az egymástól teljesen független énelbeszélők monomán megszólalásmódja is érzékeltet, illetve a terek, élethelyzetek zártsága, ahol a társasházi miniatűr erkély válik az önmegvalósítás helyszínévé. S ugyanezt mondja ki a mű utolsó egységében az az önreflexív kérdés, hogy vajon miért nem viszi ki az elbeszélő-író a szereplőit a lakásból. „Az a probléma, hogy a szereplőid soha nem mennek sehová. Erre jöttem rá. Egyszer csak bevillant. Ott ülnek a konyhában meg a szobában, néha kicsit beszélgetnek, néha kicsit gondolkoznak, kimennek a mosdóba, de nem indulnak el a világba. Valahová. Legalább a közértbe.”

A Covid idején többen megkerestek azzal a kérdéssel, hogy vajon a világjárvány és a korlátozások lesznek-e, és ha igen, milyen hatással lesznek az irodalomra, születnek-e majd Covid-szövegek, karanténművek. Ezekre a kérdésekre mindenféle okosságokat lehetett motyogni, s bár a kritikus nem jós, kétségünk azért nem lehetett afelől, hogy – mint minden világbeli jelenségre, eseményre – a művészet és az irodalom rezonálni fog ezekre a furcsa és nehéz évekre, újszerű élethelyzetekre, szociális, mentális, érzelmi tapasztalatokra.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Visy Beatrix, Élet és Irodalom, 2022. 06. 10.