A fiatal szerzőnek nemsokára megjelenik harmadik kötete, a Garázsmenet és a Holtidény után a Torkolatcsönd. Krusovszky Dénes, rovatunk szerzője kísérletező költészetről, avantgárd gesztusokról és a megszólalás nehézségeiről is beszélget Fehér Renátóval.

Krusovszky Dénes: A Torkolatcsönd a harmadik versesköteted, és mondhatni az eddigi legkísérletezőbb munkád. Mit jelent számodra a kísérlet a költészetben, a költői nyelvben?

Fehér Renátó: Leginkább kényszert. Egyszerűen eluntam, hogy megszólalni milyen magától értetődőnek tűnik. Mintha verset írni legalább annyira természetes lenne, mint álmodni vagy tüsszenteni. Folyton gyanúba kevertem tehát magam, és ez újra és újra, már az üres fehér lapnál és a villogó kurzornál letiltottam a hagyományos, jól bevált módszereket. Tulajdonképpen mindent megtettem, hogy ez a könyv ne tudjon megíródni, mondván, ha megíródik és megjelenik, akkor végül megint magától értetődő lesz csak a megszólalás. Úgyhogy nehezített pályán, kerülőutakon kellett mennem, hogy benne legyen a versekben a beszéd jogának valódi kiküzdése is, az eltévedés bizonytalansága, a zsákutcák átmeneti kudarca. Hogy amiről szólnak a szövegek, az közben történjen is meg velük. Ugyanakkor mégsem lírai munkanapló lett a Torkolatcsönd, a kísérletezés a kották, fotók beemelésénél, az áthúzásoknál a leglátványosabb, mert a nyelvi törekvések a tipográfia, a szövegkép megbontásához, játékba hozásához is vezettek.    

KD: Hasonlóan feltűnő gesztus, hogy szerzői portréként egy gyerekkori fotód szerepel a könyvben, miért gondoltad, hogy ezt illeszted be a szövegek elé, illetve mit jelent a gyermeki hang és nézőpont szerinted lírai értelemben?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Krusovszky Dénes, Rolunk.at, 2022. 07. 25.