A Rowohlt Kiadónál jelent meg a Briefe an Eva Haldimann, melyet Ingrid Krüger látott el jegyzetekkel. A magyar kiadás szerkesztője, Morcsányi Géza Hafner Zoltán alapos bibliográfiai kutatásainak segítségével, Ingrid Krüger munkájára és Kurdi Imre fordítói segítségére támaszkodva gondozta a kötet magyar verzióját. RADICS VIKTÓRIA ÍRÁSA.

A közreműködőknek hála így az utóbbi évek legjobban szerkesztett könyve állt elő, melynek jegyzetanyaga és függeléke olyan fontos anyagot tartalmaz, mely felér a főszöveggel. Az irodalomtörténeti, mi több, történelmi vonatkozású adatok, magyarázatok, idézetek és újságkivágások megvilágítják a magyarul íródott Kertész-levelek hátterét. Vagyis leginkább a kilencvenes éveket, mégpedig olyan éles fényben, amilyet a levelek bocsátanak rájuk: negatív szempontból. Ez az évtized ugyanis Kertész Imre számára (nem beszélve a korábbiakról, a hetvenes évekből ugyanis csak két levél van, a nyolcvanas évekből pedig mindössze egy) nemhogy nehéz volt, hanem keserves, nyomasztó és felháborító. Elsősorban az országban uralkodó politikai kurzus és a közhangulat, a magyar mentális állapotok, az irodalmi élet sötétsége és „belterjessége”, a rasszista megnyilvánulások miatt. Műveit itthon ignorálják, írói személyiségét inzultusok érik.

Amikor levelező kapcsolatba kerül a Svájcban élő magyar származású irodalmár hölggyel, Eva Haldimannal, aki a Neue Zürcher Zeitungba írt értő cikkeket a kortárs magyar irodalomról (ezek közül a Függelékben olvashatunk néhányat), és őt is megemlítette, Kertész Imre kissé felderül, „különös ajándéknak” érzi, hogy egy „független szellemmel” társaloghat, aki figyel rá, akinek, mint írja, hírt adhat arról, hogy létezik és dolgozik. A figyelemnek és a szolidaritásnak ez a távolból érkező lehelete nagyon fontos lehetett Kertész Imre számára. Noha levelei inkább udvariasak, semmint bensőségesek és nyíltak, a sorok közül ki lehet olvasni, hogy a Nobel-díj előtt Kertész bizony olyan szorongató körülmények között és szinte fuldokolva élt és írt itthon, hogy ehhez képest még A kudarc beszámolója is stilizáltnak és megemeltnek tűnik. A „nyilas-Magyarország” köszön vissza rá és a „Horthy-Magyarország iránti illúziók” felébredése gyötri, „teljes undorral” nézi, hogy 1989 után merre vesz irányt az ország, és hogy ez az irodalomban is milyen ijesztő jelenségeket szül. (1990-ben jelent meg Csoóri Sándor Nappali hold című hírhedt antiszemita cikke.)

Fel-felötlik benne az emigráció gondolata, ki szeretné menteni magát, s a fordítások által a műveit is az országból, a nyelvből, a kultúrából, amelyet utál. Polgári életre vágyik, de nem olyanra, ahogy azt itthon értik s magyarázzák, hanem „nyugodt és normális életre”. Olyan nyitott, a jövőbe néző társadalomban szeretne élni, melyben „az élni akaró társadalom valódi szellemi munkája” folyik. Magyarországon semmi jel nem mutat arra, írja, hogy „önfelszabadításhoz vezető önvizsgálat” kezdődne, ellenkezőleg, elvesznek az 1989-es illúziók. Amikor Kertész Imre, lefordított műveinek köszönhetően, utazni kezd, ösztöndíjakat kap, felolvasásokat tart Ausztriában, Németországban, Svájcban, megnyílik előtte egy méltóbb írói élet lehetősége, noha ekkor még álmodni sem lehet esélyről, holmi Nobel-díjról… Kertész Imre hatvanévesen azt írja külföldről külföldre, hogy „életemben először hat hónapig nyugodtan és normálisan élhettem”. Ezt elhisszük neki.

A Haldimann-levelek szerény, de jól megformált dokumentum, mely rést nyit, méghozzá autentikus oldalon nyit rést a rendszerváltást követő évtizedre, annak téves irányvételére és a történelemhez való viszonyunk elképesztő hamisságaira; ezenkívül bepillantást enged egy akkor még „kis” író lelkiállapotába és szellemi rágódásaiba, egzisztenciális aggodalmaiba, jogos sértettségébe. Igaz, akkortájt születtek a jelentős művek, és később, a jólétben, a nem annyira jelentősek, ez azonban semmit nem von le abból a tényből, hogy Magyarország alaposan megkeserítette Kertész Imre életét, noha Kertész Imre nagyon sokat adott ennek az országnak és kultúrájának: gondolatot, nyelvet, erkölcsöt. A Gályanaplóból látszik, ez mekkora lélekjelenlétet, szellemi munkát és akaraterőt kívánt tőle.

A Haldimann-levelek a szolidaritás, a megértésvágy és a kollegiális dialógus, a friss szellemi kapcsolat dokumentuma, mindazé, ami itthon hiányzott; meg azé az elmaradottságé és rosszindulaté, ami itthon volt bizony, kijutott belőle sokaknak, és maradt is belőle bőven.