Anna Gavalda azon írók közé tartozik, akik a szépirodalom és a szórakoztató irodalom határmezsgyéjén egyensúlyoznak, sikerrel. Művei könnyen olvashatók, élvezetesek, igazi kikapcsolódást nyújtanak, miközben mély és súlyos mondanivalóval rendelkeznek.

Gavaldát jó olvasni: az ember észre sem veszi, hogy mennyire elmerül benne, és aztán ki sem bújik belőle, amíg a végére nem ér, és csak miután becsukta a könyvet, akkor mélázik el afölött, hogy mennyi értéket, bölcsességet, szellemi táplálékot is rejtenek ezek a kis kötetek. Nincs ez másképp most sem.
 

A Kis kiruccanás az írónő egy korai kisregényének átdolgozott változata, a még szárnyait próbálgató regényíró fiatalkori zsengéje. Bájos, kedves történet, a későbbi művekre jellemző hangulattal, Gavalda utánozhatatlan hétköznapi varázsával, bohókás szereplőivel, nosztalgiázó hajlamával.

Három testvér, Simon, Garance és Lola egy távoli rokonuk esküvőjére tartanak Simon feleségével, a férje húgait megvető távolságtartással kezelő Carine-nal.
A többórás autóút teszi ki a kis kötet felét, melynek során felvázolódik egy furcsa család, egy forradalmi hevületekkel terhelt apa, egy „igazi francia nő” anya, négy testvér, akik jóban-rosszban összetartanak, szerelmek, házasságok, válások, gyerekek, útkeresések.

A legfiatalabb, Garance elbeszélésében ismerjük meg a család történetét, és a testvérek véd-és dacszövetségét.

Garance szemén át látjuk a betolakodó Carine-t, aki kezdettől nyilvánvaló kirekesztettségét és kisebbségérzetét leplezi megvetéssel, és a testvérek kapcsolatának lekicsinylésével, Simont, a legidősebb bátyot, aki a család büszkeségéből lett a felesége által elnyomott és folyton ugráltatott családapa, és Lolát, a válásából épp kilábaló nővért.

Csak épp saját magáról nem mesél sokáig, mintha ő maga sem tudná, ki is ő, a négy testvér közül a legképlékenyebb, a gyerekkor és a felnőtt-lét határán megrekedt fiatal nő.

Megérkezvén a puccos esküvőre szembesülnek azzal, hogy a negyedik testvér, Vincent távol maradt, és egy hirtelen ötlettől vezérelve csapot-papot – és hisztis feleséget – otthagyva elindulnak, hogy meglátogassák az idegenvezetőként dolgozó öccsüket.
Az eldugott kastélyban grófi leszármazottat játszó Vincent és testvérei a világ végén, az idilli kastélykertben és egy hamisítatlan vidéki lagziban élik újra gyerekkoruk elfeledett pillnatait.

Egy hétvége, melynek során semmi nem történik, mégis megtörténik minden. Négy testvér, akik rég maguk mögött hagyták a gyerekkort, de nem tudnak jóízűen beilleszkedni a felnőttek világába.
Piknik, fűben heverészés, egy kóbor kutya befogadása és levél a rég nem látott, ki tudja épp merre kószáló apának – csupa „gyerekes” dolog, amit felelősségteljes felnőttek már nem csinálnak.

Mégis ezek a dolgok adják az élet savát-borsát, ezekért a lopott hétvégékért érdemes elviselni a hétköznapokat, ezekért a pillanatokért igenis megéri néha magunk mögött hagyni mindent és elbújni a világ elől.
Mert ki tudja, hányszor csinálhatjuk még meg, mert hiába nem akarunk felnőni, előbb-utóbb mindannyiunkat beszippant a munka, kifizetetlen számlák, törlesztőrészletek, gyerekbetegségek és párkapcsolati krízisek világa, és egyre nehezebb lesz ilyen pillanatokat lopni.

Nehezebb, de sosem lehetetlen. Mert ugyan mindenki visszatér a saját normális kis életébe, ám velük marad a közösen eltöltött hétvége emléke, és tudjuk, amit ők is, hogy bár elszakadnak egymástól, tán évekre, ez a négy testvér mindig ott lesz, ha a másiknak szüksége van rá, és mindig képesek lesznek lélekben visszatérni a gyerekkorukba.
És ez sokkal fontosabb, mint az, hogy fizikailag megvalósulhat-e még egyszer ez az utazás.