A szerelemről és más történetek címmel jelent meg egy Csehov elbeszéléseket összegyűjtő novelláskötet a Magvető Kiadó gondozásában. A szövegeket fordító és válogató Morcsányi Gézával Csehov kapcsán humorról, szerelemről, végtelen időről és az orosz kultúra jövőjéről is beszélgettünk.

Nehéz helyzetben vagyok, mert az interjú valamennyire formális műfaj, de miután elolvastam ezt a novellás kötetet, csak az járt a fejemben, hogy mennyire tetszett ez a könyv, és hogy egyszerűen csak arról kéne beszélgetni, hogy mennyire jó dolog Csehov elbeszéléseit olvasni.

Bár korábban Csehov prózát nem fordítottam, de színházi fordítóként, dramaturgként nagyon régre nyúlik vissza a kapcsolatom vele. Ott mindig azzal hárítottam el magamtól a felelősséget, hogy nemhogy russzista nem vagyok, de még csak bölcsész sem, mégis, ez a konstelláció lehetővé tette számomra, hogy belevágjak olyan jelentős vállalkozásokba, mint Csehov nagy drámáinak a lefordítása. Évtizedeket töltöttem a nézőtéren, különböző próbákon hallgatva, hogyan mondják ezeket a szövegeket a színészek, és az igazán sorsdöntő visszajelzés mindig az volt, amikor egy-egy olvasópróba után valaki azzal jött oda, hogy ez most nagyon jó lett.

Valló Péterrel és Bálint Andrással, a Radnóti Színház főrendezőjével és akkori igazgatójával ugyanis közelebb akartuk hozni ezeket a drámákat a magyar közönséghez, hogy ne csak ez a rémes „Ványadt bácsi” jusson az eszükbe, ha Csehov szóba kerül. Az ilyen visszajelzések pedig azt mutatták, hogy sikerült, elértük, amit akartunk. Visszatérve a novellákhoz, amikor Dávid Anna, a Magvető Kiadó igazgatója is elolvasta az első két szöveget, és arra buzdított, hogy csináljunk ebből egy kötetet, akkor anélkül, hogy a szorongásaim enyhültek volna vagy ne éreztem volna azt, hogy átlépek egy bizonyos határt, mégis azon kezdtem gondolkodni, hogy melyek lehetnének azok az elbeszélések, amelyek ebbe a kötetbe bekerülnek. Végig kellett gondolnom, hogy voltaképpen mit is akarok én ezzel. Ezeknek a szövegeknek a már létező fordításait ugyanis nagyszerű műfordítók készítették, abszolút minőségi darabok, s olyan kiadói ellenőrzésen mentek át, amelyek nemcsak a minőséget biztosították, de paradox módon azt is mutatták, hogy milyen volt a kiadói elvárásrendszer azokban az időkben, amikor nagyon kiemelkedő irodalmárok sokszor kényszerűségből fordítottak, vagy álltak szerkesztőnek.

Arra jutottam, hogy egyetlen funkciója lehet csak az én munkámnak, az, hogy hátha sikerül újra felkelteni az érdeklődést Csehov iránt, hátha sikerül fedésbe hozni a mi napi valóságunkkal. Afelől nem volt kétségem, hogy az irodalmi minőség mit sem változott, mert az annyira magasrendű és annyira ritka az egész világirodalomban. Abban bíztam, hogy hátha az olvasó önkéntelen választásába az is belejátszik majd, hogy ezek végsősoron új szövegek, és ez felkelti az érdeklődést irántuk. Ezért is fontos például az ön visszajelzése, mert legalábbis ebben az esetben sikerült egy olyan hangot eltalálni, amitől ez érdekes olvasmánnyá válik.

Nekem azért az a benyomásom, hogy Csehovot a magyar közönség elsősorban drámaíróként ismeri, így a vállalkozásának a nulladik lépése talán épp az, hogy az olvasók gondoljanak rá egyáltalán prózaíróként.

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Jelen.media.hu, 2022. 10. 25.