(kiadvány: Reményfutam)

Megnyugvással tölt el, hogy az általam felállított mércét sok munka, öröm és szenvedés árán talán sikerült megugranom – legalábbis nincs bennem ordító hiányérzet, ha az úgynevezett pályámat számba veszem. Ennyire futotta, mondja bennem a hang. – Keresztury Tiborral 60. születésnapja és első kispróza-kötete, a Reményfutam újrakiadása alkalmából beszélgettünk.

A Reményfutam a korabeli kiadásban van meg nekem. A könyvet történetét, epizódokra bontottan a Narancsban hónapról hónapra követtem. Jóllehet a kötetben is szerepel egy írás, ami beavatja az olvasót a tárcasorozat kezdeteibe, arra kérlek, idézd fel azt az életperiódust, amikor a felkérés ért.

A kilencvenes évek közepén vagyunk, tíz éve szerkesztem főállásban társaimmal, Aczél Gézával és egy ideig Mészáros Sándorral az Alföld című folyóiratot, ami az egyetlen, kizárólagos oka annak, hogy Debrecenben élek. Visszanézve szeretném azt hinni, hogy ez volt a lap legjobb periódusa, ekkor szabadult meg végképp a helyi dilettánsoktól egyszersmind az úgynevezett népi irodalom kiüresedő, megkötő hagyományától és lett a Jelenkor és egy-két más lap mellett az időszak egyik korszerű, színvonalas műhelye, Mindez nem kis részben a tágan értelmezett nemzedékem térfoglalásának köszönhető Garaczitól Borbély Szilárdon, Kemény Pistán, Darvasin, KAF-on, Tóth Krisztán, Háy Jánoson át Térey Jánosig. Mindemellett ez az évtized a szakmai életem legaktívabb periódusa: megírtam közel kétszáz kritikát, esszét, tanulmányt – ezekből a Kételyek kora című kötetem nyújt később válogatást --, valamint a Petri-monográfiát, az akkor még létezett Népszabadság kulturális mellékletének (!) kritikusa, a Hajdú-Bihari Napló kulturális rovatának (!) tárcistája voltam Borbély Szilárddal és Tar Sándorral felváltva, szerkesztettem a JAK-füzetek sorozatát, hat éven át a Magvető könyvheti Szép versek című antológiáját, konferenciákon adtam elő, szerzői esteket, könyvbemutatókat vezettem, rádióztam, interjúkat készítettem az időszak számomra legfontosabb szerzőivel. Mindenkit ismertem, személyes, napi viszonyban voltam az élő klasszikusoktól a szárnyát próbálgató huszonéves pályakezdőkig. Egyszóval nyakig benne voltam az akkoriban pezsgő irodalmi élet sűrűjében, tatai JAK-táborok, Debreceni Irodalmi Napok, satöbbi, satöbbi – nem is értem így utólag, hogy volt minderre energiám, erőm, időm. Annál is kevésbé, mert a szakmailag roppant sűrű kilencvenes évtized magánéletem legzűrösebb, legmozgalmasabb évtizede volt: állandó harc az alkoholtartalmú italokkal, a kóstolgató depresszió lehúzó pincejárataival, szembenézés a szüleim egymást követő, feldolgozhatatlan halálával, na és – nem utolsósorban – a sűrű egymásutánban megszületett három gyerekem által rám mért felelősséggel. Aztán egyszer csak – ha jól emlékszem 1993-ban – minden előzmény, különösebb előjelek nélkül kicsúszott a tollam alól a Piros az Isten című cikk, amit elküldtem az akkoriban a fénykorát élő Magyar Narancsnak, és onnantól minden megváltozott. Jött a felkérés Bojtár B, Endrétől, s ennek nyomán – hosszas hezitálás után – 1996 és 1999 között kétheti üzemmódban megszületett a 75 egotrip-szöveg, amely 2000-ben Parti Nagy Lajos szerkesztésében kötetben is megjelent.

 

A félreismerhetetlen Keresztury-hangot a kritikáidban már élvezhettük, de nem hinném, hogy sokan biztosak voltunk benne, hogy ezt prózai hullámhosszokra modulálod. Szokás mondani, hogy minden kritikusban bujkál egy epikus ambíció, így volt-e nálad is; honnan eredeztethető, miként alakult ennek a története?

[…] A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Jánossy Lajos, Litera.hu, 2022. 11. 07.