Az ember belekezd az 1969-ben született, eddig kilenc regényt közreadó Virginie Despentes trilógiájába (ezek közül a Vernon Subutex immár a harmadik könyv a szerzőtől magyarul), és hosszú ideig, úgy nagyjából az első kötet végéig úgy érzi, az „év könyvét” tartja a kezében. A másodikban aztán mintha leülne a kezdeti, egy teljes köteten át kitartó lendület, a dolgok kicsit ellaposodnak, hogy a harmadikban valamilyen fokon majd újra életre keljenek, de a záró darabban mintha már nem egészen azt a regényt olvasnánk, ami magától értetődően következne az elsőből. A Vernon Subutex távolról sem az, amire determinálva van, aminek egy darabig látszik, és amit minden kezdeti eleme előlegez – nem felemelkedéstörténet, éppen ellenkezőleg; de ez, klasszikuson, modernen és posztmodernen túl, mindezek birtokában a 2010-es évek második felében talán éppen így van rendjén.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Csuhai István, Es.hu, 2022. 11. 04.