Olyan gyönyörű címe van ennek a mesekönyvnek, hogy még ki se nyitja az ember, már jóleső érzések járják át, ahogy ízlelgeti ezt a szót. Szokták mondani, ha valaki nagyon boldog, hogy az egész világot magához tudná ölelni, hát valami ilyenre gondoltam a cím olvastán, ilyen kozmikus boldogságra. Aztán pontosít az első mese: a világpuszit Ferkó cuppantja „bele a világba”, egy sérült kisfiú, aki beszélni ugyan nem tanult meg, de cuppantásai nyomán mindig valami csoda történik a világban.

Tudjuk a beharangozókból és az ismertetésekből, hogy Tóth Krisztina nemes missziót vállalt ezekkel a mesékkel: olyan témákat választott, amelyeket tabuként kezelünk, agyonhallgatunk. Pedig a gyerekeknek ezer kérdése lenne például egy kézfej nélküli lány láttán. Az a jó ebben a könyvben, hogy itt meg merik kérdezni. Méghozzá olyan természetességgel, hogy magunk is csodálkozunk rajta: hát ennyi az egész? „…olyan furcsán nézett ki, hogy Zsuzsi nem tudta levenni róla a szemét. Közelebb húzódott hozzá: – Mi történt a karoddal? Baleset ért?” Igen, szép mintákat kapunk itt sok mindenre. A legtöbb felnőtt már a gyerek hosszas bámulásakor tapintatosan igyekszik elfordítani a fejecskét, ne bámulássza, nézzen máshová.

[…] A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: H. Móra Éva, Olvassbele.com, 2022. 11. 22.