A Boldogtalanság az Auróra telepen című első könyvéért már Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjat kapott, a Mágneshegy nyula és a Vázlat valami máshoz „closet”-jei szinte védjegyei. Szereplői hétköznapi, apró kegyetlenségek között élnek, ő pedig élesen és pontosan mutat rá mindezekre. Réka, Enikő, Magdi, Györgyi, Ági és Anikó mi vagyunk, itt élünk együtt mindannyian. Nézünk, és egymásból olykor semmit sem látunk.

– A boldogtalanság már az első könyved címében szerepel, de nem is boldogtalanságról van szó nálad, hanem inkább egyfajta beletörődésről a hétköznapok rendjébe, pici reményvesztettséggel. Miért érdekel ez a létállapot annyira? A boldogság vagy a boldogságra törekvés fontossága miatt?

– Nem akartam kifejezetten reményvesztettségről írni, nem azzal ültem le, hogy a kortárs boldogtalanságot írom meg. Eleinte csak megragad egy kép, egy történetrészlet, és érzem, hogy itt kibontakozhat valami. A gondolati háttere az ötleteknek inkább intellektuális. A Mágneshegy kapcsán például azt képzeltem, hogy ez a könyv a kivételezett helyzetben lévő kutatók hátrányos helyzetű terepalanyaikhoz való viszonyulásáról szól majd. Az a saját tapasztalat inspirálta, hogy bármilyen elkötelezett kutatók legyünk is, nem tudunk semlegesen viszonyulni a terepalanyainkhoz, hiszen annyi minden befolyásolja, ahogyan látunk, értékelünk. Erről az ellentmondásos helyzetről akartam írni, aztán ehhez képest jött az anya-lánya viszony, illetve a felmenőktől örökölt minták, nyomor, megrekedtség. Viszont amikor elkezdtem gondolkodni a könyvről, ezek még nem foglalkoztattak.

– De érzed, amikor az írás közben erre fordulsz? Van erről valamiféle belső visszacsatolásod?

 

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Antal Nikolett, Es.hu, 2022. 12. 16.