A Terepmunka folytatása a korábbi regényeinek. Hogy találta meg a kapcsolatot a lipótmezei pszichiátriai intézet kísérletei, David Bowie és az underground művészetek, valamint Szennai Irénke, a halottlátónak vagy gyógyítónak vélt tégláspusztai öregasszony között?

Ezek a kapcsolatok leginkább a fejemben léteztek. Az alaphelyzet részben a drogkísérletek ügyéből, részben az Alex nevű szereplőm történetéből tevődött össze. Ő volt a fiatalember, aki rátalált a „fekete hús” nevű drogra. Tégláspuszta csak később, lezárásként került a történetbe. Minthogy az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) pszichedelikus kísérleteinek időpontját az ötvenes évekből áthelyeztem a hetvenes évek elejére, kézenfekvőnek látszott, hogy ebben most ne irodalmárok vegyenek részt (mint amilyen Juhász Ferenc vagy Nemes Nagy Ágnes voltak a ténylegesen megtörtént klinikai kísérletekben), az önkéntesek legyenek inkább underground művészek. Ami a szereplőimet összeköti, valami olyasféle törekvés (vagy meg szállottság inkább?), amit pár éve egy interjúban Bódy Gábort idézve próbáltam megfogalmazni. Bódyt arról faggatták, árulja már el, miről is szól A kutya éji dala című filmje (ami valóban eléggé kérdéses), mire azt válaszolta, hogy olyan emberekről, akik a maguk módján ugatják a holdat. A földi-anyagi rabságból történő kitörésről, ennek módozatairól és – főleg – kudarcairól. Erre utalt, szinte már túl direkten, első regényem címe is: Űrérzékeny lelkek. És így kapcsolódik ide David Bowie, akinek albumait és művészi törekvéseit alapvetően áthatja a gnózis és a világidegenség, ezt erősítik fel a különféle science fiction motívumok, a Space Odditytől kezdve Ziggy Starduston keresztül Nicolas Roeg The Man Who Fall to Earth (A Földre pottyant férfi) című filmjéig.