„Melyik volt az a pillanat, amikor mindent elrontottam? Miért tette ezt velünk az élet? És miért őrült meg ez az ország?” (II. 158.) Ilyen kérdésekkel kínozza magát (és az empatikus olvasót) a regény közepe táján Sélim, a Párizsban élő első generációs arab értelmiségi. Jó oka van a kétségbeesésre: úgy érzi, egyedülálló szülőként és „emancipált” baloldaliként csúfos kudarcot vallott, amikor imádott lánya váratlanul az iszlám vallás felé fordult. Indulataival nincsen egyedül a regényben; az iménti (retorikai) kérdéseket a Vernon Subutex bármelyik figurája feltehetné. Sélimnek nem fér a fejébe, hogy Aïcha hogyan tagadhatta meg apja kultúráját, a világi Franciaország hagyományait, „az iskoláit, a tiszta utcáit, a vasúthálózatát, a lehetetlen helyesírását, a szőlőskertjeit, a filozófusait, az irodalmát és az intézményeit”, ezzel pedig végső soron az európai felvilágosodás örökségét; más szereplők másféle méltatlan kudarcaikkal nem tudnak elszámolni. A Vernon Subutex hősei végtelenül dühösek, mert jól tudják, hogy „sebezhetőségük” (a regény egyik kulcskifejezése!) nem a lelki alkatukból vagy ilyen-olyan pszichológiai nyavalyájukból következik – hanem azokból az egyéni szinten kontrollálhatatlan politikai és gazdasági folyamatokból (a nagytőke! a globális hatalmi elit! a közösségi média térnyerése!), amelyek a 2010-es évekre szép fokozatosan tönkretették az őket körülvevő társadalmi valóságot.

A recenzenst másféle kérdések foglalkoztatták olvasás közben. (Ami nem meglepő, hiszen ő nem regényszereplő. Viszont volt ideje gondolkodni: 1100 oldalnyi időt töltött Virginie Despentes fiktív szövegvilágában – és egyetlen pillanatig sem bánta meg, hogy így döntött.)

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Bárány Tibor, 1749.hu, 2023. 03. 14.