Vida Gábor merészen és provokatív módon ezt az alcímet adja mostani regényének: Erdélyi lektűr. Felületes világunkban ez veszélyes húzás, mert sokan valóban lektűrnek gondolhatják ezt a kiváló regényt, amely pedig csak játékos, ironikus viszonyban van a lektűrrel (és Erdéllyel), miként mondjuk hasonlóan játékos viszonyban volt Lengyel Péter Macskakő című regénye a „ponyvával”, az „aluljáró népkönyvecskével”, a „detektív regénnyel” (illetve a Monarchiával). Nem nagyon lektűr ez, viszont nagyon erdélyi. Olyan gazdagon, színesen, árnyaltan, olyan érzéssel, tudással és megértéssel beszél az erdélyiségről, hogy olvasnám még tovább. Az elején jó sok szereplő fölvonul, szinte tobzódunk a jóban, annyi érdekes, különleges figurát ismerünk meg, hogy hirtelen alig tudjuk követni, ki kicsoda. Aztán az első száz oldal után kezdenek összeállni a történetek, mindenki megkapja méltó helyét a regény bonyodalmas világában. Furcsa a cím: Senkiháza. Történetünk helyszínét nem így hívják, ez az elnevezés a szövegben nem kerül elő, érthetjük metaforikusan, gondolhatjuk, hogy senkiháziak történetével szembesülünk itt, de hát ez a fogalom körülbelül annyira stimmel, mint a lektűr. Ugyanakkor a Senkiháza cím félreviheti az olvasót: humoreszk, paródia, karcolat címe szokott ilyesmi lenni. Itt nem erről van szó, bár szatirikus elemek vannak.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Károlyi Csaba, Es.hu, 2023. 06. 16.