Szöveg és kép párbeszédéről, a párbeszéd lehetőségéről szól az Állatvanbent, amelyben a kortárs festőművész, Max Neumann képei nem csupán illusztrációk, az ezeket keretező szövegek pedig túllépnek a kommentár színvonalán. Amennyiben figyelembe vesszük a könyv kalandos keletkezéstörténetét, a szövegek és a képek egy rövid, de tartalmas eszmecsere során elhangzott „kijelentéseknek” tekinthetők, hiszen először a Sátántangó szerzőjét igézte meg egy Neumann-kép, majd a festőt a kép hatása alatt írt szöveg. Az újabb képszekvencia darabjaira minden esetben egy-egy, a Krasznahorkaira annyira jellemző stílusban írt szövegfoszlány érkezett csattanós válaszként. Míg tehát egy párbeszéd nyomait kéne látnunk, addig a könyvbe illesztett formák és szavak tulajdonképpen önálló életre kelve túlhaladnak egymáson – nem lehet megmondani, hogy az író vagy a festő tart-e a kezében valamiféle vezérfonalat, ugyanakkor a képek és az egy szuszra lejegyzett monologizáló szövegek mégis szorosan összetartoznak.

A szedésből jól látható, hogy Neumann néhol bizarr kutyás képei nem egyszerűen kiegészítőként szolgálnak a szövegek mellé: a szövegek – ha nem is annyira szorosan és pontosan – körbefogják, rabul ejtik ezeket a képeket, reprodukálva ezzel a tizennégy számozott történet leggyakrabban visszatérő állapotjelzőjét, a bezártságot. A kutya, amely általános érvényben az állatot, szimbolikus értelemben a halált képviseli, egyes vagy többes számban a rabságról, a szabadságról, a bosszúról, a gondoskodásról beszél, de nem úgy, ahogyan ezt egy epikus mű szereplőjétől megszokhattuk. Ahogyan Az utolsó farkasban, itt sem elsősorban az elbeszélés témája, hanem az elbeszélés módozata válik elsődlegessé: egyfelől nem okoz nagy meglepetést a Krasznahorkait ismerők számára a mellérendelésekkel, fokozásokkal, ismétlésekkel tarkított, a központozás lehetetlenségét lebegtető, özönvízként áradó és mindent beborító nyelvezet. Az eddigi szövegekhez képest azonban újdonságot jelent azoknak a képi egységeknek a beillesztése, amelyek a formagazdagság helyett egy viszonylag szűk formai palettán variálják, ismételgetik szinte ugyanazon témát, a földtől már mellső lábaival elrugaszkodó kutya kidolgozatlan képét.

Érdekes megfigyelni, hogy Krasznahorkai tulajdonképpen messzire eltávolodott az évek alatt a regényes fikciótól. A 2003-as Északról hegy… után a 2004-es Rombolás és bánat az Ég alatt dokumentumregény, a 2008-as Seioboban rövidebb szövegeket olvashatunk, míg a tavalyi Az utolsó farkas csupán egy, hosszú oldalakon át húzódó mondat. És most itt van ez a társszerzőségben keletkezett szép kötet, amely külső jegyei és a benne foglaltak alapján is erős darabjává válhat a szerzői szövegkorpusznak, noha a Krasznahorkai kapcsán annyiszor emlegetett apokaliptikus látásmód itt a rabul ejtett, csapdában vergődő állat nézőpontjából vetül ki a szövegtérre. Többször elolvasva az automatikus levegővételek rendjét szétszabdaló mondatokat, és hosszan morzsolgatva az egy pillantással befoghatatlan képeket – a belső borítón található, vízfoltra hasonlító kutya kontúrjaihoz hasonlóan – halványan talán kirajzolódik valamiféle elbeszélői ív, de a római számmal jelzett epizódok és a képek inkább éppen ellenkezőleg, kimozdítják az olvasót a cselekményre és teljességre törő kényelmes hozzáállásból. Az Állatvanbent összerak és szétszed, miközben a szabályos köröknek megfeleltethető, gondosan lezárt vagy elvarrt szövegszálak mögött minduntalan kitüremkedik a kötet töredékessége is. A fohászkodó hangnak, és a misztikumot vagy szakralitást sem mellőző képeknek köszönhetően a kiadvány a „szövegéhség” csillapítása mellett újult erővel képzi meg a vágyat, hogy újból bekebelezzük. Kérdés: kiszakadhatunk-e ebből a körből?