Bertók László új kötete nehéz kötet. Igen, súlyos, a szó átvitt értelmében, az üzenet sűrűsége súlyosítja, és az a szigor, amit és ahogyan a költő e kötetben összegyűjtött verseiben közzé tesz. Bertók az elmúlás rémével játszik, vele veszi fel a mindörökkön reménytelen harcot, és megküzd vele a tőle megszokott puritán eszközökkel.
Verseiben szigorú, egyszerű képei még kopárabbá, és kopárságukban, tragikumukban viszont még inkább elgondolkodtatóvá válnak. Éjszaka olvastam el először a kötetet, és bezárultam tőle. Másnapra kialudtam rémületem, és már jobban értem, érzem kínjai lüktetését.
Legyek most hát az ördög ügyvédje, az advocatus diaboli. Ezért merül(het?) fel bennem a provokatív kérdés, hogy szemérmes (mert ő a költő, valóban nagyon az, hisz ezek nem én-versek) öndiagnózisa meddig költészet? És honnan mérve nem az? Hogy puritán kopársága, amit a zárt 12 soros forma még inkább felszínre hoz, a költői egyszerűség maga, (törekvés a tisztaság felé) vagy amolyan (álszerény) szerep, esetleg modor.
Néhány verse mélyen megkarcolt. Ezeket olvasom többször is újra, mert eddig ismert versei (korábbi köteteiben), szabadabb formáik folytán is belevittek egy érzelmi, értelmi, szellemi kalandba, örvénybe. Ez a kötet más, mégis izgat, nem hagy nyugton.
A logika valóban nem érez. Még kevésbé érzeleg. És a közelítő elmúlás tetszik-nem-tetszik az élőknek mégis egyértelműen logikus. A költőnek is elsősorban az. Ebbe a kozmikus játékba gyalogoltatja bele olvasóit verseivel Bertók László. Nem csábít, csalogat. Megengedi, hogy elkísérjük.
„S indulsz, mert menni, s annyi munka van,
tördeled, fested, bütykölöd hogyan,
alul sírt ásol, föléje eget,
középen meghalsz, de nincs felelet.”
(Nem a szenvedély, nem az indulat)
Eleve nem könnyű már maga a versek olvasása sem. Hát még a versek írójának is olykor elviselhetetlenül súlyos lehet ez az égi-földi játék. Melyet még nehezített is, hiszen az egész kötetre rákényszerített tizenkét soros formával, mintegy penzumot szabott ki magának. Aki költő, éljen meg pusztán az adott forma szűk lehetőségeivel, a megváltoztathatatlan három négysoros versszak egy kötet világára törvényként nehezül.
Jó alkalom ez, hogy miniatűr mestermunkák szülessenek. Még ha ez a kötött forma erősen behatárolja is a viszonylagos költői szabadságot. Még ha bilincsbe veri is olykor a szavak kreativitását. Akkor sem engedhetőek meg a nagy ecsetvonások, az akvarell nosztalgikus összefolyásainak varázsa, mert mozaik-rakóként, az apróra szabott kövekből, a tizenkét sorosokból szerkeszti kötetét. Tizenkét sorba fér el a világ, az indulat íve, a meglendülő gondolat. Minden! Valamennyi ötlet bele kell, hogy férjen a tizenkét sornyi mozaikkőbe! Tán ezért olykor többet ér a költőnek a szakmai bizonyosság a mestermunka dicsősége, mint a vers maga. És ez nem hiba, nem szemrehányás. A költő miért ne játszhatna?
„Ó, a nagy író nagyon nagy író.
Az alja író, a föle túró.
Savanykás nedű? Rátét a csuszán?
Az üres edény, köpülés után?”
(Vannak nagyobb állatok, ezek itt)
A költő miért ne játszhatna, ha akar. És Bertók játszik akár az őszi napsütés játékos derűjével, akár (és versei zömében) véres-komolyan. Így játszhat a költő jeles életműve bizonyosságának tudatában, önmagával, a világgal. Mindeneken túlról tekint vissza képzelete segítségével, onnan, hol már semmi sem számít, és ott már nincsenek, mert nem is lehetnek tabuk. Mint mindig, a szabadságot keresi most is, igében, melléknévben, indulat- és kötőszavak sűrűjében, a költészet ménesében, ahol ő már minden csikót ismer, ahol számára nincs betöretlen paripa.
„Ó, a bolondok, a zsenik,
de könnyen csúcsra pörgetik,
s nyílik, zár, ontja a trutyit
a divat, a nagy sárga lik.”
(Ó, azok a tudós urak)
Ez a költő mindent tud, csak nem dicsekszik vele. Tudja, hogy tudni fárasztó, sőt többnyire tragikus katarzissal jár.
Kötete emlékeztető, és mégsem testamentum. Csak halálosan komoly játék. Mert az igazi költőket megkínozza a tudás, ez az átkos hatalom.
Bertók László
Nem őszikéket ír, még kortársaktól búcsúzó soraiban is kerüli a nosztalgiát. Ősz van hullnak a levelek. Nem is aranysárgák, nem tarkák, vörösek, másként színesek. Már korhadás festi meg a búcsúzó avart.
A költő áll, nem büszkén, nem zavart félelemmel remegve, nyugodt, derűtlen józansággal maga elé mered. Vagy ránk(?) mered.
Áll az idős költő sorsa határán, másként nem tehet.
Kiadvány:
Bertók László
Pénteken vasárnap
Magvető Kiadó, 2010
Forrás:
olvassbele.hu
Gágyor Péter
2010. 10. 13.
