Lehet-e apa- és egy anyakönyvet írni a szégyen érzetéből kiindulva? A Nobel-díjas Annie Ernaux erősen önéletrajzi családregényei két nézőpontból mesélik el ugyanazt - és mégis egészen mást. Radvánszky Anikó kritikája.

Milyen elkötelezettséget vállalhat az irodalom a társadalmi megszólalás megszokott vagy épp kizárólagosnak vélt formáinak újraértelmezésében? Miként gondolhatja radikálisan újra  a társadalmi töltetű széppróza az elbeszélői nyelvet a klasszikus kánonhoz képest? Ezek a kérdések húzódnak végig Annie Ernaux A hely és Egy asszony című, egy kötetbe szerkesztett két kisregényén, amelyeket az első, 1997-es megjelenést követően a tavaly irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett szerző tiszteletére a Magvető Kiadó újra kiadott.[1] Az öt év különbséggel (1983-ban és 1988-ban) írt, a szerző édesapjának és édesanyjának alakját és élettörténetét megidéző művekre tökéletesen illenek azok a szavak, amelyekkel a Svéd Királyi Tudományos Akadémia az életműdíj odaítélését indokolta: bátran és éleslátóan tárja fel „a személyes emlékezet gyökereit, kollektív korlátait, ellentmondásait”. A nagy tekintélyű díj felől nézve ennek az „apa- és anyakönyvnek” az újrakiadását az írói pályán betöltött jelentősége is indokolja, nevezetesen az, hogy Ernaux legkorábbi, autofikciós műveit követően ezekben a származását történetbe foglaló filiációs elbeszélésekben fordul szembe határozottan a regényes elbeszélésmóddal, s hozza létre az írásművészete védjegyévé váló, az önéletírás és szociográfia határán egyensúlyozó kifejezésmódját.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Radvánszky Anikó, 1749.hu, 2023. 08. 15.