Rakovszky lírája szüntelenül kimozdul a „puszta” lírából, az úgynevezett lírai alany szokásos, vagy jellemző megszólalói pozícióiból, s nem csak a szerepversek felé, ami a kétezres évek elejéig gyakori eszköze. A kimozdulásnak markánsabb módjai is láthatók: a mediális és a műnemi, műfaji határátlépés nemcsak alkalmi verstett, hanem egyre inkább költői koncepció, kötet- vagy ciklusszervező elv. A felfedezés, az új utak, új közegek kipróbálása köszönhető annak a nyugtalan vágynak, annak a metafizikai hangoltságnak, mondhatnánk filozofikusságnak is, (ha ez nem hangozna rögtön túl komolynak vagy doktrinernek), mely szintén a kezdetektől fogva jellemzi Rakovszky költői világát, sőt a lét értelmének, a mélyebb összefüggéseknek a firtatása költészetének motorja. A filozofikum nála nem nehézkedő függelék, hiszen verseiben minden az érzéki tapasztalásból, az emlékképekből, a látványok, jelenségek apró mozzanataiból bomlik ki, s pontos, plasztikus képzetein, leírásain keresztül, a poétika felhajtó erejét ki- és felhasználva faggatja a létet, a létezést, s keresi az ember és önmaga helyét, értelmét az idevetettség, a – mindig szem előtt tartott ideiglenes – ittlét állapotában.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Visy Beatrix, Es.hu, 2023. 10. 13.