Uwe Tellkamp a frankfurti könyvvásáron dedikál

AFP - John MacDougall

A nagy terjedelmű regényekkel az ember hajlamos pazarlóan bánni. Emlékszem, kamaszkoromban hányszor lapoztam át tízhúsz oldalakat Victor Hugo vagy Alexandre Dumas könyveiben. Később ThomasMann Varázshegyében már csak előrelapozgattam, majd – türelmesen – mindig vissza. Csak évek múltán, Tolsztoj Háború és békéjét, majd Lawrence Durrell Alexandriai négyesét olvasva tapasztaltam meg az „átlapozhatatlan” nagyregény élményét. Ilyen volt még – az újabbak közül – Nádas Péter Párhuzamos történetek című könyve is.

Nos, ha egy csaknem ezeroldalas regényről kijelenthető, hogy mindössze alig több mint háromoldalnyi fölösleget tartalmaz, akkor az bízvást nevezhető remekműnek. Uwe Tellkamp német könyvdíjas regényére, A toronyra pedig igaz az iménti megállapítás. Sajnálatos, hogy az általam kifogásolt pár oldal egyúttal a könyv legelejét jelenti. Az Overture című bevezetés olyan kusza, nehézkes és semmitmondó, hogy – tartok tőle – sokak kedvét elveheti a tovább olvasástól. Amiért kár lenne. A torony ugyanis nem csupán irodalmi és esztétikai értelemben, de sajátosan magyar szempontból is nagyon fontos regény.

A keleti blokk hajótörésének, a nyolcvanas éveknek, amikor az eresztékek már lazulnak és – megmaradván a hasonlatnál –a raktérből ki-kicsap a rothadás szaga, nem igazán született magyar (szépirodalmi) értelmezése. Kemény István Kedves Ismeretlenjét és Závada Pál A fényképész utókorának bizonyos részeit említhetnénk. (Meg Esterházy Péter Termelési regényét, de az már más tál tészta.) És akkor jön egy német férfi, Uwe Tellkamp, és a legkíméletlenebb pontossággal tárja elém – a mostani harmincas generáció tagja elé – az egész korszakot. A torony hatalmas tabló – nem csupán Drezdáról, hanem az egész kelet-közép-európai nyolcvanas évekről. Az öröm és a tisztelet mellett némi szégyenkezést is érzek, hogy mindezt „itthon” még nem mondta el senki. „A kép szegélye öszszemosódott a képeslap fakófehér színével, mintha végighúzta volna rajta az ujját a mindent eltörlő idő” – gondolkodik a regénybeli Christian, régi képeslapokat nézegetve. Valahogy így áll a helyzet a magyar nyolcvanas évekkel is.

Egyébiránt rólunk, magyarokról is szól, szólhat A torony. A mechanizmus, a rendszer ugyanaz. Így aztán a rendszerbe illeszkedni próbáló jellemek is óhatatlanul egymásra kezdenek hasonlítani. „Mellesleg a felületesség meg a félelem: ez a legjellegzetesebb német keverék. Kicsit kihegyezve: az érzelgősség meg a kaszárnya…” – mereng a drezdai író, Altberg, aki jelentős „engedményeket” tett a rendszer felé és a rendszer is ő felé. Majd – pár oldal múltán – lemondóan így szól: „De milyen büszkén fakulnak meg a színek.”

Tellkamp semmit nem akar elhallgatni, és habár a „mindenről való beszéd” veszélyes és – éppen befoghatatlansága miatt sokak szerint eleve – kudarcra ítélt vállalkozás, neki sikerül. Nem a tények, nem a külső környezet a domináns, hanem az érzelmek. Láthatjuk, hogyan működik egy könyvkiadó, milyen a cenzúra és az öncenzúra, hogyan lehet „gondosan kerülni a frázisokat” és elkezdeni „őszintén hazudni”, milyen az Északi-tengernél nyaralni, milyen a társbérlet, milyen a hadsereg, hogyan lesz ellenkezésből árulás. Mindezt pedig olyan szuggesztív erővel és részletességgel, hogy közben mi magunk is ellenkezünk, majd árulók leszünk, átéljük, hogy idegenek költöznek be a lakásunkba, és vigyázunk, mit mondunk a feleségünknek, férjünknek. Ott motoz Kafka a hivatali részeknél, Musil a katonaságnál, Thomas Mann a társasági életben – és minden mögül Goethe szavai hallatszanak. De a legfontosabb hang mégis Tellkampé marad.

A torony fanyar humora még inkább élővé teszi a korszakot. „Azok a legrosszabbak, akik tényleg hisznek is abban, amiben hisznek. És elég energiájuk marad még a kétkedőkre is” – írja. Vagy a hivatalban játszódó részben: „Neked mi dolgod itt? – kiáltott vissza. – Átfolyó-melegítő, szakvélemény, szívességek – Richard magasba emelte a hegedűt. – És neked? – Gépjárműforgalmi engedély, szénkontingens-emelés, sírhely. – Ki halt meg? – kiáltott át Richard a másik lépcsőre. A pszichiáter lemondóan legyintett. – Hát, hogy úgy mondjam: a remény, barátom, a remény!” Vagy éppen Arbogast, a tudós kommunista metsző szavai, amikor bemutatja a könyvkiadónak saját fejlesztésű táblázatát: „Baloldalt az egyes embertípusokat soroltam föl, amelyeket megismertem az idők során. Jobboldalt pedig az a pénzösszeg van föltüntetve, amelylyel az adott típus korrumpálható.”

Mindemellett pedig költői próza is Tellkamp regénye. A hasonlatok és a leírások akár egy-egy poéma. Egy kórteremről így ír: „…olívazöld csík futott végig a falakon, nagyjából mellmagasságban, ott, ahová letartóztatások alkalmával helyezi a kezét az ember, ott, ahol elágaznak a tüdőben a hörgők, ott, ahol a szív rejtezik”.

A torony – művészi – kulcsszava: a teljesség. Olvasóként azt vesszük észre, hogy – amíg a könyv tart – lesz egy párhuzamos, titkos életünk. Ennél többet regény nem akarhat. Kurdi Imre fordítása kifogástalan, és szerkesztőként Péczely Dóra is nagyszerű munkát végzett. A torony nagy is, regény is. És e kettő még jelzős szerkezetként is megáll: nagy regény.

„Hol időzik inkább a képzelet: / Az elnyert vagy elvesztett nő felett?” – szólnak William Butler Yeats A torony című versének sorai Tótfalusi István fordításában. Nos, Tellkamp könyvének végére letisztult végig tompa szorítást a gyomrom környékén. A regény lapjain egyetlen beteljesült szerelemmel sem találkozunk. Csak gátlások vannak, félelmek, korcs vágyak, ösztönök. Zsákutcák.