A heterogenitás rossz, ha egzotikus, ihletet támasztó díszlet, stilizált versképeskönyv vagy az idegenben dagonyázó narcisztikus multikulturális egyveleg, de talán jó és perspektívatágító, ha tétje mindig a saját, a valódi, a beleszületett hagyományok megélésének ellenpontozása, amitől a pillérversek más szögben látszódnak. – G. István Lászlóval Villanó por című kötetéről beszélgettünk.

Szeretném, ha a könyv genealógiájáról beszélnénk először. Nagyon fontos kompozíciós elem egy mű szerkezete; miként szerveződött egységgé, ciklusokra tagolt művé a Villanó por?

2021 nyarán néhány hét alatt születtek az afrikai mítoszversek. Ezzel párhuzamosan írtam személyesebb hangú szövegeket is, és először úgy tűnt, ezek befértek volna az úgy felejti nyitva anyagába. Később értettem meg, hogy most a személyes anyag is úgy vált a sajátommá, hogy az idegenre való ráismerésen keresztül szcenírozódott az, ami a leginkább rám vonatkozik. Vagyis a mítoszok abszolút távoli, először egzotikusnak tűnő teremtésversei és a kollektív tudattalanban fogant rítusszövegek olyan hatással voltak a személyesebb élménytömbökre, hogy azokban is az elhasonuló, az ismeretlenné váló lett a drámai fókusz, ami a szövegeket szervezte. „És mégis / néz vissza rám, attól leszek / csak magam, csak arra / ismerek rá teljesen, ami /idegen.” (Idegen). Sokáig ez is lett a munkacíme a kötetnek: Idegen.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Jánossy Lajos, Litera.hu, 2024. 02. 08.