Egy regény, ahol valaki nagyon igyekszik megtalálni önmagát, sorolja az emlékeit, közben pedig többször is elsírja magát. Mi marad azonban az olvasónak?

Szilasi László Saját élet című műve (a regényírói életmű hetedik darabja) kétségtelenül jelentős, azonban több szempontból is zavarba ejtő alkotás. Nemcsak szerkezeti megoldásai, de a beszédmód és a nézőpont kérdései is kihívás elé állítják az olvasót. Az elbeszélő az előszóként funkcionáló Gondolatkísérlet című részben fejti ki a regény megírásának céljait: „Az itt következő könyv e gondolatpróba [értsd: hogyan lehetne lemásolni egy embert annak személyiségével együtt – Z. K. Z.] után arra tesz kísérletet, hogy – jelenlegi tudáshiányainkat és megfontolásainkat szem előtt tartva – életírásszerűen felsorolja és töredezettségmentesítés nélkül taglalja azokat az emlékeket, amelyek alapvetően megformálták ezt a személyiséget. Ez az írás nem az én tapasztalataimmal kezdődik. Az ismeretközlési szokások átalakulása miatt immár a szüleim emlékei is építettek engem.” A szerző egyszerre igyekszik családtörténetet, önéletrajzot, fejlődésregényt írni, mindezt pedig „töredezettségmentesítés” nélkül megvalósítani. A fogalmat azért érdemes kiemelni, mert a regény nagyobbik részében ez az önkorlátozás többé-kevésbé megvalósul: a nagyszülőkkel és a szülőkkel megesett történetektől az elbeszélés jelenéig (vagy legalábbis a közelmúltig) az elbeszélő személyiségét alakító emlékek valóban rövid, egy-másfél oldalas epizódok formájában rajzolják körül azt a hagyományt, amely részben meghatározta őt és amelyet részben ő maga is alakított.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Z. Kovács Zoltán, Kortarsonline.hu, 2024. 02. 11.