Térey Jánossal otthonomban beszélgettünk erről. Megemlítettem, hogy szerintem az a „jó mondat” számomra, amelyiknek a környékéről radikálisan kihúzom a rossz mondatokat, de úgy, hogy a kihúzásra ítéltekből a felhasználhatók abba az egy mondatba tömörüljenek. – Sándor Iván Tiltott terület című regényéről a szerzővel beszélgettünk.

A legutóbbi könyvedről készült interjúnkban, amelyben a Szakadékjátszma című regényedről beszélgettünk többek között, ez mondtad: „[A] világ változott. Ezt követni szerettem volna a forma radikalizmusával. A szőnyegbombázásszerűen ránk hulló új világesemények egységben látására való törekvés. A sűrítés. Az Idő olyan szemlélete, amelyben múlt-jelen-jövő akár egy-két mondatban is összpontosulhat.  A szavakban való jogos kételkedés korszakában a zenei és a képi kifejezőformák szerepe.” Mintha továbbvitted volna ezt a radikalizálódási folyamatot ebben a legutóbbi regényedben, a Tiltott területben. Jól látom?

A világ változása, mióta beszélgettünk, tovább gyorsult, ez újabb kihívást jelent számomra a regénymunkában. A huszadik századi nagy változások és a regény formai változásai között ismert a kapcsolat. Az első világháborúban három nagy birodalom omlott össze, a Német-Római Császárság, a Romanovok cári birodalma, a Habsburg Monarchia. Átrendezett országhatárok, újabb államalakulatok.
Csak a legjelentősebbeket említem: a változó létezéskörülményeket, -formákat kifejezve megszületett Kafka, Proust, Joyce életműve. A második háborúban Auschwitz, Gulag, ötvenmillió halott. Európa felosztása. Hermann Broch a Vergilius halálában felszámolja a művet, elbúcsúzik a nyelvtől. Samuel Beckett prózájában, drámáiban eljut a „sehogyan”-ig, ahhoz, hogy nincs tovább.
A huszonegyedik században felgyorsultak a változások. Minden összekapcsolódik. A megoldhatatlanságok – klíma, népvándorlás, háborúk, gazdasági válságok, szélsőségek jelentkezése – rohamosan változtatják azt, amiben élünk.
Amit ma gondolunk, felismerni vélünk, holnapra új szellemi teljesítményt kíván. Szeretem Füst Milán Önarckép című versének sorát: „S minden tudásban kerestem egyre új tudást.”      

A regényben három alak kísérli meg értelmes szóra, formára hozni a múltat; értelmezni azt. A Napfény panzióban egy időben dolgozó helytörténész, a haditudósító és a művészettörténész. Az előbb említett radikalizálódást abban is látom, hogy egyre nagyszabásúbb kudarcokba ütköznek. Az a humanista hagyomány, amely felől próbálják összerendezni az általuk feltárt eseményeket, immáron csődöt mond, ambíciójuk dacára, minden az elnémulás felé mutat.

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Jánossy Lajos, Litera.hu, 2024. 03. 27.