„[C]sak arra ismerek rá teljesen, ami idegen” – olvashatjuk G. István László Villanó por című legújabb kötetének egyik pillérversében. A József Attila-díjas alkotó szövegeiben ezúttal az afrikai és ausztrál-óceániai mítoszok a keresztény mitológiával keveredve adnak hátteret a hétköznapi traumákat tematizáló lírai daraboknak. De hogyan láthatjuk önmagunkat egy másik kultúra tükrében, hogyan juthatunk el a közösségi emlékezet töredékeitől a személyesebb rétegekig? A szerzővel mitológia és költészet viszonyáról, idegenségről, Pilinszky verseiről és a húsvéti böjtről is beszélgettünk.

A könyvnek eredetileg Idegen volt a munkacíme, végül Villanó por lett. Miért döntött a változtatás mellett?

Az idegenség azért volt fontos, mert ebben a kötetben az idegenen keresztül tudsz önmagadra ismerni. Ahhoz, hogy ténylegesen megtudd, mi vagy, ez a letaglózó idegenség kerete szükséges. És a szónak volt játékos értelme is: vajon valakinek az idegein, magán az idegen mi történik, miféle idegrendszeri kihívások érik az embert akkor, amikor megpróbálja a kereteit vagy a szövegeinek a tétjeit megírni? Picit olcsó lett aztán ez a szó, ahogy telt az idő. Nem hívott be annyi értelmezési lehetőséget, és könyvcímnek sem túl feltűnő, mert azért nagyon sok írás jelöli meg az idegenséget mint központi vezérelvet. Ezért elkezdett ez a másik metafora, a villanó por – így, két szóban írva – jobban működni, az egyik kulcsversnek is ez a címe, amelyik a másodgenerációs holokauszttrauma tétjeivel foglalkozik. Egybeírva ez a vakuzás ősének az egyik eszköze, amikor a magnéziumporhoz kálium-klorátot adtak – Johannes Gaedicke és Adolf Miethe találta fel az 1880-as években –, és ez a veszélyes beltéri fényképezés, ami ugye a hosszú expozíciós időt akarja valahogy meghosszabbítani, érvényesnek tűnt az összes részére a kötetnek. Itt is hosszú az expozíciós idő, tehát ahhoz, hogy ezeket a sötét foltokat megvilágíthassuk, muszáj a verskamerának is valamiféle ősi villanóport, kitartott emlékezeti és képzeleti technikát alkalmaznia. A metafora elkezdett a „porból lettünk, porrá leszünk” keretén belül revelációként vagy elterelő fényként működni, mi van akkor, amikor halandó porunk villan? És hát tulajdonképpen a távol-keleti és az afrikai távoli kultúrákat exponáló szövegek is egy ilyenfajta lelassított, mitologikus világban kell, hogy mutassanak valamit rólunk. Szóval van az egész kötetben valami rejtett beltériség, még akkor is, hogyha kültéren játszódnak a szövegek, ami ezt a vakumetaforát igazolta.

Az említett két vers – az Idegen és a Villanó por – két, egyébként különböző irányokat is mutat: az egyik az egzotikus idegenség, a másik, ahogy mondja is, a személyesebb, mediatizáltabb irányba. Ez a kettősség eleve része volt a koncepciónak?

[…] A teljes cikk itt olvasható »