Szijj Ferenc új kötete rendkívül nyugtalanító. Nem azért, mert túlontúl tragikus eseményekről szólna, hanem mert úgy üresíti ki az élet bármely vonatkozásában értett csodálatosságának gondolatát, hogy olvasás közben kétségbe vonjuk még azt is, hogy valaha rendelkezett-e egyáltalán ilyennel. A költemények e hatását elősegítik a költő poétikájára jellemző befelé forduló versvilág pillanatképekre épülő stílusjegyei, amelyeken keresztül az élet hétköznapokban előforduló ritka, ám annál nyomasztóbb történéseivel találkozhatunk. A mindvégig egységes versnyelvet háromszor 99 versből álló rész tagolja anélkül, hogy az egyes ciklusok valamilyen konkrét lezárással vagy befejezéssel rendelkeznének. Minden versben a teljes kötet szólal meg, ezért úgy hatnak, mintha ugyanazon alkotás ugyan újabb nézőpontból felépített, de alapvetően ugyanarra mutató törekvéseivel szembesülnénk, amit a fejlődés és a célelvűség illúziójának elvetése határoz meg. Innen ered a szövegek abszurditása és irracionalitása, aminek révén az élet misztikuma sejlik fel, és mint ilyen, szükségszerűen együtt jár a megértés lehetőségének hiányával is. A versekben ezáltal nem az válik fontossá, amit elmond, hanem az, amit nem, ezért – paradox módon – a legtöbbet arról mond el, amiről hallgat, következésképp az élet legmélyebb összefüggéseiről. A kötet címét adó kifejezés emiatt nem feltétlen csupán a történések ritkaságára vonatkozik, hanem azok jelentőségét vizsgáló, ugyanakkor eseményszerűsége folytán átláthatatlannak érzékelt inkoherenciájára, amit általában úgy nevezünk: élet.

[…] A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Hocza-Szabó Marcell, Alfoldonline.hu, 2024. 05. 07.