Az ínségszikla, amiről az első ciklus címadó verse a nevét kapta, egyszerre valóságos tárgy, a Dunából aszály idején kimeredő sziklazátony – és létszimbólum („Milyen tehetetlen / egy függőleges, kimagasló test a vízben, miféle / ínségszikla lettem”), ugyanakkor a Duna az otthonosság jelképe is („ötven év / dunai fénye dajkált fel az időben”). Valamiért Géher István és a neki válaszoló Simon Balázs Duna-versei jutnak eszembe („… a víz tükre…”, illetve Ahol nem csak fordulni), mindkettőben az életveszély válik létmetaforává: mintha az Ínségszikla hozzájuk kapcsolódna: „Mert katasztrófa nélkül is lehet / hajótörés, pusztán az időben”.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Mesterházi Mónika, Es.hu, 2024. 05. 10.