Ötven év (1908–1957) – a mai felnőtt nemzedékek ükszüleinek, dédszüleinek, nagyszüleinek, vagy szüleinek történetei egy alföldi kisvárosban és Budapesten. Lezárt, de nem befejezett hatalmas szövegtest. RADNÓTI SÁNDOR KRITIKÁJA.

Eszembe jut Karátson Gábor egy kijelentése, akihez Darvasi Lászlót távoli rokonság fűzi. „És nem szabad rövid műveket írni… Regényt kell írni, regényt! és nem memoárokat. Ki kell fejteni mindent, hosszasan, zavarosan. Ahogyan a természet dolgozik. Mindent felejt és mindenre emlékezik.” Az kétségtelen, hogy e regényóriásról, a Neandervölgyiekről nem az architektonika, hanem a gáttalan özönvíz jut az eszünkbe – történetek és figurák áradása, amelynek parttalanságában megmutatkozik egy magyar történelem.

A korábbi nagyregénynek, a Virágzabálóknak tárgya is, nemcsak egész módszerének hasonlata volt az árvíz. Komplikáltabb szerkezete szerint minden nagy részben egy másik ember vagy embercsoport állt a középpontban, s voltak fontos szereplők, akik csak félig voltak emberek, félig természeti lények. Sőt, a regény (nevezzük inkább románcnak, legendának?) szinte minden alakjáról el lehetett mondani Kurtág Györggyel, hogy „virág az ember”, vagy Péter apostollal, hogy „minden test olyan, mint a fű, és az embernek minden dicsősége olyan, mint a fű virága” (1Pt 1, 24); növényi létük eszménye a tiszta vegetáció volt. Ezt a nem morális, hanem egzisztenciális természeti eszményt aztán körbevette a történelem (mint ahogy a szegedi nagy árvíznek is megvoltak a maga történelmi okai), néha lehetőségeket kínálva, de legtöbbször korlátozólag, vagy éppen megsemmisítőleg.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Radnóti Sándor, Revizoronline.com, 2024. 07. 09.