Ha megkérdeznék a hazai kritikusokat, írókat vagy akár az igazán elhivatott olvasókat arról, hogy szerintük ki a legjobb kortárs magyar kisprózaszerző, nagy valószínűséggel Szvoren Edina rengeteg szavazatot kapna mindhárom csoportból, hiszen a 2010-es debütáló Pertuja gyakorlatilag azonnal a műfaj legjobbjai közé repítette, és az azóta eltelt másfél évtizedben megjelent művei (Nincs, és ne is legyen; Az ország legjobb hóhéra; Verseim és a Mondatok a csodálkozásról) is mind hozták ugyanazt a magas színvonalat.

Az olvasók azóta már tökéletesen megismerhették a szvoreni próza főbb jellegzetességeit, legyen az a végtelenségig kimunkált nyelvezet, a már-már abszurdba hajló figurák, a sokszor groteszknek ható fordulatok, az általában elviselhetetlenül nyomasztó hangulat, na meg az ezen azért néha átütő finom humor. Gyakorlatilag eljutottunk oda, hogy nemhogy egy teljes történetről, de sokszor már egy-egy mondatról vagy éppen szókapcsolatról is fel lehet ismerni az író stílusát. Mert ami a megszokott minőségen kívül nem változott, az a stílus volt. Éppen ezért lehetett sokaknak óriási meglepetés, hogy a legújabb Szvoren-kötet egy kivételtől eltekintve nem a saját stílusában szólal meg, hanem „kölcsönveszi” több nagynevű kortárs alkotónk hangját, hogy ezáltal olyan történetek szülessenek, mint amilyeneket Nádas Péter vagy éppen Tompa Andrea írt volna.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Bak Róbert, Telex.hu, 2024. 06. 30.