Milyen egy fiatal leszbikus nő élete 2024-ben Magyarországon: a szégyenről, a gyerekvállalás kínzó vágyáról, a rejtőzködésről, a propaganda és a gyűlöletbeszéd hatásairól és azokról a szerelmes pillanatokról szól Kupihár Rebeka A heterók istenéhez című verseskötete, amik miatt mégis megéri. Interjú.

„Közös háttérkép, amin bármikor, / bármilyen fényerővel, / takargatás nélkül megnézhetem az időt.” Csak egy kép az 1999-ben, Egerben született, Petri-díjas Kupihár Rebeka A heterók istenéhez című, nagyszerű, első verseskötetéből, ami arról szól, milyen egyszerű dolgok nem adatnak meg annak, aki ma az LMBTQ-közösség tagjaként él Magyarországon.

„Tarka csokor illatozik / a kezemben, hiszen / nőnap van, és azt hiszik, / hogy hozom, pedig viszem” – hangzik a Március nyolc című vers: Kupihár Rebeka hihetetlenül jól eltalált, tömör, mégis gyomorba vágó vagy pofonként csattanó mondatokkal tudja kifejezni mindazt, amit két nő szerelméről gondol, a hétköznapi élet apró részleteivel, fájdalmas titkokkal, félelmekkel és a mindezek ellenére mégis jelenlévő boldogsággal. Egyszerre költői és konkrét, elvont és földközeli sorokkal beszél lenyűgöző nyíltsággal arról az élettapasztalatról, ami sokaknak nem ismerős, amiről sokan talán elképzelni sem tudják, mennyire egyszerű dolgok sem adatnak meg egy rejtőzködést elváró társadalomban azoknak, akik nem úgy éreznek, mint a többség, vagy mennyire nagy fájdalmat tudnak okozni az olyan cseppet sem egyszerű problémák, mint amilyen a gyerekvállalás vagy az Istennel való szembenézés nehézsége.

Mindezekről a témákról beszéltünk a szerzővel.

A kötet rendkívül intim gondolatokba enged betekintést. Volt önben kétség, hogy az egész ország elé akarja-e tárni ezeket?

Kamaszkoromban kezdtem el felvállalni a személyesebb verseimet; nem volt könnyű, fokozatosan sikerült. Nagyon régi vágyként élt bennem, hogy irodalommal foglalkozhassak, aminek természetes velejárója a nyilvánosság. Mostanra békében tudok lenni ezzel. Hála az égnek a családom nem vagy csak ritkán olvassa a verseimet, ezzel nem kellett foglalkoznom, inkább a munkahely a nehéz kérdés: ha megosztanak tőlem egy verset a Facebookon, az hirtelen már nemcsak a Jelenkor vagy az Élet és Irodalom közönségéhez jut el, de a kolléganőmhöz is egy vidéki kistelepülésen. Ez ijesztő tud lenni, és az is, hogy néha nehezen érzem összeegyeztethetőnek a szakmámmal: pszichológusként dolgozom.

A személyességről kérdezek, de azt is kérdezhetném, érvényes az az olvasat, hogy ezek a versek akár áttét nélkül személyesek, önvallomások?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kovács Bálint, Hvg.hu, 2025. 01. 04.