Az elbeszélő sem szabad, a kötöttségeit, sőt béklyóit bogozza. Az író pontosan kitapintotta, hogy mekkora a játéktere, hol élhet a költői szabadsággal, és hol kell neki a keserves tényekhez tartania magát. Nem írt tényirodalmat, de a valóságot feledtető fikciót sem írt. – Radics Viktória kritikája Grecsó Krisztián Apám üzent című regényéről.

Ezeket a sorokat írva szánt szándékkal mellőzni fogom Grecsó Krisztián interjúit, egyéb szövegeit, színpadi fellépéseit – eltekintek attól a kevéstől, amit tudok róla, és attól a sok mindentől, amit megtudhatnék. Nem foglalkozom az életrajzával, a karrierjével, a szerepeivel, az előző könyveivel. Csak az előttem lévő műre fogok figyelni, és csak azt írom le, ami erről az egy könyvről eszembe jut. El akarok hangosan gondolkodni arról, hogy mi ez a könyv, nekem mit jelent, mit jelenthet nekünk.

Azt rögtön leszögezem, hogy nekem tetszik az Apám üzent, megragadott a benne munkáló őszinte szándék és a törekvés, hogy a szerző tisztába tegye az apjával való viszonyát, mely természetesen változó volt, az apa halála után is tovább alakult. Mint kritikus úgy ítélem meg, hogy ez a szöveg lehetőséget ad az olvasóknak sokféle reagálásra, a magunk családi relációin való eltöprengésre. A szöveg transzparens és nyitott, erénye, hogy könnyen olvasható, levegős és jól komponált. Vannak benne magyarázat-próbálkozások, de mindegyik szerencsésen föl van függesztve. Kissé túl van írva a regény, akadnak benne epizódok, amelyek második olvasásra átugorhatók, mindazonáltal fókuszált, koncentrált mű, mely képes arra, hogy megmozgassa az olvasó érzelmeit, gondolatait, és tükröt rakjon elébe.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Radics Viktória, Litera.hu, 2025. 02. 12.