Az ember sorsa menekülés, küzdelem – és a cél az értelmes, tartalmas élet lenne. Az ember tudata, térben és időben egyaránt messzebbre ér születésénél. Magában hordozza az ősök mondatait, sorsának, önkéntes és kényszerű vándorlásainak tanulságait, élményei mellé sorolja az elődök élményeit is, és egy életen át cipeli a súlyos örökséget.
Közben gyűjtögeti az újabb tapasztalatokat, benyomásokat. Megismeri környezetét, a mindig változó közeli természetet, lakóhelyeit, az utcáit, a városait, az erdőket, a tengert, ha van, vagy akkor is, ha hiányzik. Mert hiányzik! Hiszen Ilmának annyira hiányzott az elhagyott Adria az Alpok hegyei között. Talán ezért választotta az írónő különös, izgalmas, lírai, önéletrajzi ihletésű regénye címéül: „Rengeteg tenger”.
Ilma Rakusa költő, író, műfordító közép-európai személyiségnek vallja magát, szlovén-magyar szülőktől (szlovén apa, magyar anya) született a felvidéki (Szlovákia) Rimaszombaton.
„A közeli Tompa téren Petőfi Sándor, a magyarok nemzeti költője integet a talapzatáról. Csakhogy a kötelező, patetikus gesztus ezúttal ugyanolyan esetlennek, ugyanolyan nevetségesnek hat, akárcsak az egész, nem egészen életnagyságú szobor. Vajon nem jutott rá elegendő pénz? Vagy ennyivel volt kénytelen beérni a magyar kisebbség?”– írja kései hazalátogatására emlékezve.
A közép-európai polgárság, értelmiség második világháború utáni zaklatott sorsát éli családja. Költöznek, egyre költöznek, nincs helyük az új világban, a bőrönd szinte címerükké válik, Ilma gyermekszemével a soha meg nem nyugvás, a „nomadizálás” riasztó szimbólumává. „Önállóságra szoktatott a szakadatlan költözködés, és önállóságom túloldalán ott lappangott a félelem. Apám, anyám, a bőröndök meg én: ez volt a világ. (...) Sötét, félelmetes, bizonytalan végkimenetelű pillanatok ezek. A nomádok titkos terhe. (...) Ugyan nem mindegy-e hát, hogy én kergetem-e a szelet, vagy a szél kerget engem? (...) Ugyan ki dönti el, mi a fősodor, és mi a mellékszál? Hogy mi micsoda egyáltalán?”
Ilma Rakusa egyetemi tanár Zürichben, és az egykori vasfüggönyt is átívelő hűségével közép-európai gondolkodó; különösre kódolt egykori világunk, gondolkodásmódunk ismerője. Útlevél hiányában, kamaszként a Fertő tó osztrák partjáról képzeli magát Magyarországra, majd svájci útlevéllel hazalátogat. Nyitott szemmel, füllel élményeket gyűjtöget, helyzeteket elemez Magyarországon, a szlovén Mariborban, Kisinyovban (ma Chişinău, Moldova), a 68-as és a szovjetektől megszállt Prágában, Varsóban, Leningrádban. Nyílt szívvel látogatja meg a katolikus, a pravoszláv templomokat és a zsinagógákat. Mindenütt – Zürichben, Párizsban, Angliában, Hollandiában – keletről jött európaiakkal hozza össze a sors, a véletlen vagy a tudat alatti szándék, a közép-európai ethosz.
Gyermekkorát Budapesten, Ljubljanában és Triesztben élte, 1951-ben a család Svájcba költözött. Ilma Rakusa már hatévesen négy nyelvet beszélt. Érettségi után szlavisztikát, romanisztikát hallgatott az egyetemen – előbb Zürichben, majd Párizsban, végül Szentpéterváron. Anyanyelve magyar, a gyermekkor, az otthon, a mindennapok nyelve. Fiával is magyarul beszél. Németül ír. És többek között magyarból is fordít (pl. Kertész Imrét és Nádas Pétert) németre. „Akaratlanul is magyarul szólítottam meg az állatokat meg a kisgyerekeket. Könnyebb volt magyarul kifejeznem a gyöngédségemet. Örökre megmaradtak a fülemben a mesék kicsinyítő képzői: »Jaj, cicuskám-micuskám, mit csináljak?« Németül nagyjából így hangzik a szegény lány kétségbeesett kérdése: »Ach, Kätzchen-Miezchen, was soll ich tun?« De csak nagyjából. A magyar sokkalta játékosabban bánik az indulatokkal.” Jelentéktelen, apró játék a szavakkal, nüánsz? Az. Mégis oly szívesen ajánlanám e filológiai tanulságot, a tűzzel-vassal asszimilálók, nyelvtörvényeket gyártók szíves figyelmébe.
Triesztben kezdődött minden – meséli könyvünk hőse... A szieszta, ez a kötelező déli pihenés, a nyugalomba menekülés szent ideje a tomboló hőség elől, mikor a zsalugáterek különös fényjátékait nézegette, magához ölelte Kesztye nevű, elmaradhatatlan, kopott prémű kesztyűjét, álmodozott, fantáziált, de sosem aludt el. Ekkor kezdődött (szakszóval) a szabad asszociációk játéka, ami fokozatosan önálló véleményalkotásba, később jegyzetelésbe, írásba (és olvasásba), termékeny elmagányosodásba csapott át. Hiszen svájci iskolatársnőivel nem tudott Dosztojevszkijről beszélgetni ez az idegen, ki-tudja-honnan-jött, roppant furcsa, érzékeny kamaszlány. Hiszen érteni, sőt egyetérteni oly nehéz. Ki érti meg az orosz irodalomba szerelmes egyetemista lány szorongásait, aki a szovjet érában elözönlött, kisebbségbe szoruló balti nemzetek valós kínjait érzékeli. Ki érti meg az otthon jövőjének féltését. Ehhez több kell a toleranciánál, ez az empátia.
A folytatás az örökölt nomád sors kiteljesedése, elköteleződés a keletről jött emberek és a keletről nyugatra is átszivárgó kultúra mellett.
Erről mesél a regényes könyv, még ha szerzője szándéka szerint csupán egy kalandos, izgalmas élet történetét mondaná el. Színes stílusú prózájában sűrűn bukkannak fel a lírai elbeszélések, versrészletek és idézetek. Képzelt öninterjúk, párbeszédek múltbeli önmagával, esszé értékű, pontos gondolatmenetek. (Ezek ismerősek lehetnek a magyar olvasónak, „Lassabban” című esszékötete a közelmúltban jelent meg magyarul is.)
Mondhatnók talán: Rakusa Ilma magyar író. Meg szlovén, meg német... meg mindenféle. De ha pontosan akarunk fogalmazni: közép-európai. Példamutató első fecske, aki megvillantotta a magyar, szláv, zsidó, német, román hagyományokból épülő, közös, ám nehézkesen polgáriasodó szellemiség titkos ragyogását.
Köszönet a fényért, a ragyogásért, a huszonegyedik század leendő szép reményeiért.
Kiadvány:Ilma Rakusa
Rengeteg tenger
Magvető Kiadó, 2011Forrás:olvassbele.hu
Gágyor Péter
2011. 02. 07.