Grecsó Krisztiánnal legújabb regénye, a Megyek utánad apropóján a békéscsabai metróépítésről, az írói szerepek megváltozásáról, a Rapülőkről, a kritikai fogadtatás gyávaságáról és a legfrissebb olvasmányélményeiről beszélgettünk, s közben az is kiderült, hogy mi köze Cserna-Szabó András apukájának Grecsó Krisztián születéséhez, és miért izzad vért a szerző a Megyek utánad közönségtalálkozóin. A Megyek utánad kritikája itt olvasható.

Elárulod, melyik az a Körös-parti város, ahová Daru tanítóképzőre jár?

Ez azért érdekes, mert Békéscsabán elvileg nincsen Körös, hanem egy élővízcsatorna nevű dolog van, amit a helyiek Körösnek hívnak, mert az élővízcsatorna egy számukra is értelmezhetetlen név, és ezzel nem lehet mit kezdeni. Mű dolog, nekem viszont kedvesebb, mintha igazi lenne, mert több fontos történet is kapcsolódik hozzá. Az egyik az, hogy a helyi lakosok ásták ki: be volt osztva, hogy melyik családnak hány métert kellett ásnia. Azért a sajátjuk, mert ezt valóban ők hozták létre, tehát abbéli fájdalmukban, hogy még csak egy patakocska sem folyik át a városon, fogták magukat és megcsinálták. Ezen kívül még egy kedves anekdota kapcsolódik a csatornához, ugyanis amikor a budapesti földalatti elkészült, akkor a békéscsabaiak elhatározták, hogy ilyen nekik is kell, és arra gondoltak, hogy ugyanúgy be lehetne osztani, mint az élővízcsatorna kiásását. Ez végül nem jött össze, pedig az lenne csak a világraszóló szenzáció, ha megépült volna a földalatti Békéscsabán.

Nekem, szentesiként, szinte provokációval ér fel, ahogy az önéletrajzi olvasás lehetőségét felkínálod, miközben azok, akik nem a Viharsarokban nőttek fel, talán nem érzékelik ennyire az életrajzi és a fiktív vonások közötti különbséget.

Nálam a helyszínek szempontjából ez mindig is így volt. Mikor megjelent a Tánciskola, akkor volt egy nagyon kedves fogadtatása: egy blogger kiemelt belőle bekezdéseket, és lefotózta a hozzájuk tartozó helyszíneket, hogy most éppen milyenek. Voltam a békéscsabai Rózsa gimiben, és a fiatalok járnak azóta a Pedróba sörözni, mert olvastak róla a regényben. Abban teljesen igazad van, hogy ez az életrajzi olvasatot erősíti, de ezek szerintem marha jó dolgok. Egyébként nyilván én is Szentesen születtem, mert ott volt a kórház és nem Szegváron. Mondtam is egyszer anyukámnak, hogy én el fogom terjeszteni azt a legendát, hogy nekem a Cserna édesapja volt a szülészorvosom, mire azt válaszolta, hogy szerinte ne terjesszem el, mert az én orvosomat Szabó Andrásnak hívták – vagyis kiderült, hogy tényleg Cserna-Szabó András apukája segített a világra jönnöm. Nyilván akkoriban azért erre elég nagy esély volt, tehát nincs ebben semmi misztikum, de azért vicces.

Ezzel tulajdonképpen egyfajta önmitológiát teremtesz?

Nekem végtelenül fontosak ezek a helyek, mert szeretem belakni és megírni őket. Egyszer a Szilasi-Darvasi páros egyike azt mondta, hogy a Viharsarok azért ad ennyi írót, mert különben egy olyan elfeledett és lehetetlen vidékről van szó, hogy csak azon részei léteznek, amit megírtak. Egyszerűen a túléléshez, ahhoz, hogy elviseld azt a világot, kell valamiféle fantázia, és ezért íródik meg Szeged, Szentes vagy éppen Békéscsaba ennyiszer.

De ebbe személyesen te magad is beleíródsz.

Alapvetően kétféle taktika létezik. Van, amikor az író elemeli magától a történetét, és csak a benyomások, az érzések, a szorongások szintjén jelenik meg a tapasztalata. És van, amikor elkezd egyfajta alteregón keresztül egy alanyi világot építeni. Mindez azért érdekes, mert az olvasó szempontjából elenyésző a különbség a kétféle hozzáállás között, és akármit csinálunk, mindenféleképpen belelátja az írót az elbeszélőbe. Én sokkal többet és merészebben és kockázatosabban játszom azzal, hogy az elbeszélő én vagyok, de a Megyek utánad szerelmei nem az én szerelmeim, hanem a saját tapasztalataim, olvasmányélményeim utólagos összegyúrása. Természetesen vannak olyan támpontok benne, melyek alapján valakit esetleg azonosítani lehet benne, de ebben az a szép, hogy nem azért keresett fel egy lány, akivel évekig kötődtünk egymáshoz, mert magára ismert, hanem azért, mert tökéletesen látja, hogy ez fikció. Ami azért zavarja, mert ha felismerni véli majd őt a környezete, akkor azt fogják gondolni, hogy ez a valóság.

Legalább a regénybeli karakter nevét elárulod?

Nem szeretném. Ha én vásárra viszem a bőröm, az az én dolgom, én mindenféleképpen kiszolgáltatom magam, akkor is ha fiktív történetről van szó. Mint ahogyan egy színész is kiadja azt a pillantást, amit akkor tanult meg és akkor érzett, amikor az első szerelmére ránézett. Azt a pillantást árulja. És utólag már erőből is tud majd úgy pillantani, ha akar. Ezek a munkák éppen ezért végtelenül kockázatosak, és el is használódnak benne az emberek, ha nem is úgy, mintha fizikai munkát végeznének, de elhasználódnak, és én is látom magamon, hogy egyre fáradékonyabb, egyre érzékenyebb, egyre törődöttebb és egyre sérülékenyebb vagyok. Az viszont nagyon fontos, hogy a környezetem nem része ennek a játszmának – kivéve a páromat, aki ha akarná se tudná kikerülni, hiszen ebben a világban él.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Lénárt Ádám, Librarius.hu, 2014. június 12.