„So I’m sailin’, well I’m sailin’ on.
I’m movin’, hey I’m movin’ on.
Sail on, sail on, sail on, sail on.”
Bad Brains: Sailin’ On

A Wünsch híd az egy lemur vallomásai című emlékezés- és felejtésfolyam (Mintha élnél, Pompásan buszozunk, Arc és hátraarc) negyedik darabja. Garaczi László új művében a lemur emlékképei felcímkézett, tömbönként egyenletes lüktetésű, formáikban uniformizált szövegegységekbe rendeződnek. A Wünsch híd narrációja közelebb áll az első rész (Mintha élnél) asszociatív emlékkép-olvasásához, mint a Pompásan buszozunk vagy az Arc és hátraarc című kötetek szövegeihez, amelyeknek elbeszélésmódja inkább a történetek lineáris cselekménykibomlását segíti. A képeket felvillantó narratíva más szabályrendszerbe illeszkedik, s a Wünsch híd elbeszélői stílusa alaposan kirojtozza a műfaji szegélyezést. Az előbbi darabok szövegfolyamától eltérően a könyv töredékei olyan ontológiai jegyzőkönyvek, a megismerésnek olyan asszociatív széljegyzetei, amelyek az emlékképeket egységesített formában mutatják meg, s amelyben a hasonló hosszúságú bekezdések a felvillantott képeknek – formailag – állandó lüktetést biztosítanak. Az elbeszélés nem az ok-okozatiság elve alapján szerveződik, s a szöveg párhuzamos világai nem logikai rendszerek alapján épülnek. Az elbeszélői szólamok áthatják egymást, de asszociatív módon kapcsolódnak egymásba: e megkülönböztetett elbeszélésmódok ugyanazon emlékképeket szemlélik újra és újra.

Az emlékképek újraolvasását az elbeszélői oda- és visszautalások követelik meg. Mivel a linearitás felszámolódik a narrációban, így kevés értelme lenne a lemur történetei kapcsán előre- vagy visszautalásról beszélni – maradok az utalás vagy a ráutalás fogalmainál. Ahogy a Mintha élnél szövegéből körülrajzolható az Arc és hátraarc története, úgy villannak fel a Wünsch hídban az előző részekben már körülírt emlékdarabok, s íródnak újjá más kontextusban, más időben vagy valaki más által.

Azzal, hogy a lemur leírja vallomásait, emlékezetét és képzeletét hosszabbítja meg, mondaná Borges (1). De a lemur felejt. Mi mást csinálna egy halott szelleme? Átszeli a Léthét széltében-hosszában, s a felejtés a megismerés olyan megszokott módjává válik, mint az emlékezet.

Úgy tűnik, az emlékek újraírása, az újraírói alkotás sem lesz más, mint az emlékek újraolvasásának és az emlékek felejtésének a keveréke – vagyis ugyanaz, mint az írói alkotás. Az emlékek, ahogy a történetek, melyeket újraolvasunk, változnak. Hiszen nem ugyanaz olvas újra, aki olvasott. A lemur vallomásai esetében az újraírás az újraolvasásban oldódik fel, hiszen azáltal, hogy a lemur újraír, újra is olvas: emlékezik, felejt. Az újraírás topográfiája szédítőbb, mint az újraolvasásé, olyan, mint belegondolni a végtelenbe, maga az örök visszatérés.

Jóllehet a sötét Léthé vize minden földi tudást kioltott az emlékezetből, az elfeledett akkor is tovább él, ha nem nevezem nevén. Az elfeledett, amelytől eltávolodott az elbeszélő az egykori elbeszélői énhez tartozott, s nem bírhat kevesebb jelentőséggel, mint azok az emlékképek, azok a narrációs elemek, amelyek alapján egy identitás tudatosan komponálódik: „Nem ellenkezel, az vagy, ami leválva rólad mást csinál belőled.” (Wh 129.) Nem kizárható, hogy a legfontosabb az, amire öntudatlanul emlékezem, illetve amire nem emlékezem.

Ha a lemur vallomásait emlékképek (és azok darabjainak) újraolvasásaként és újraírásaként fogom fel, akkor az újraírás ritmikáját a nyelv szabályrendszere és ritmusa alakítja. Ez az értelmezési horizont elkerülhetetlenül vezet azon kérdésekre (s a lemur sem kerüli ki e kérdéseket), hogy ki beszél, időtlen-e, öntudatlan-e, aki beszél, miért beszél, és mit mond?

Az első rész kezdődarabja a Közeledik, eltűnik című szöveg az emlékezést és a felejtést mint egyféle megismerési módot exponálja: „Eszembe jut egy szó, és azonnal el is felejtem. Kipárolog a fejemből, csak a formája, az árnyéka, a zenéje marad. Ahogy a szavakat szoktam ízlelgetni, úgy ízlelgetem a hiányát.” (Wh 9.) Egy nyelvi elem, egy szó az, amire a lemur emlékezik, majd amit elfelejt. Mintha szétszálazná az elbeszélő összevarrt érzékeit, s a jelentésből (már ha volt) egy vizuális jel, egy forma, egy árnyék, valami zeneiség marad; egy nyom, egy hiány, amelyet ízlelget. A szó az ismételgetés által a végtelenbe folyik el, értelmét veszíti, és önmagában kezd vibrálni – kiragadva környezetéből szubjektív jelentéssel telítődik. A szógyűjtés az Arc és hátraarc lemurjának fő foglalatossága. A szavak hangulata szubjektív asszociációkat bont ki, s az elbeszélő az asszociációk által idézi fel történeteit. Ezek a történetek a Wünsch hídban is előjönnek, s az emléktöredékek címkézése, címadása is kapcsolatban állhat a szógyűjtő hóborttal. A címadással a töredékeket dinamizáló szavak válnak kiemelté, s a címszavak is párbeszédbe kezdenek a korábbi lemur-sztorikkal. A címkézésen kívül a töredékek szerkesztettségét a szimmetrikus kompozíció erősíti. A fragmentumok kilenc – szintén címmel ellátott – nagy egységbe rendeződnek, s minden egység hét szöveget tartalmaz. Amellett, hogy az idősebb kor perspektívájából elbeszélt történetek a kötet második felében kapnak helyet, az újraolvasás esetlegességének látszatát a lezáró szakasz, a kilencedik, Megváltozott forgásirány című töredék is cáfolni látszik. Ekképpen az asszociatív, s ezáltal esetleges emlékképek mégiscsak komponált formába rendeződnek.

A töredékek a régi lemur-sztorikkal éppúgy dialógust kezdenek, ahogy a Wünsch híd a saját szövegtestén belül dialogizál. Az újraíráshoz számos példa idézhető. Főként azokkal a szöveghelyekkel foglalkoznék, amelyek az újraolvasás, újraírás narrációs kísérletei kapcsán érdekesek lehetnek.

Az elbeszéléssel, az emlék újraolvasásával és újraírásával kikerülhetetlenné válik a kérdés, hogy ki az, aki újraolvas. A lemur újra és újra hozzáír a már leírt történetekhez, újraolvassa és -írja azokat más helyzetből, de azáltal, hogy más helyzetből emlékezik vissza, már nem ugyanaz emlékezik vissza. A harmadik Félcédulában (a Wünsch híd második szakaszának címe Félcédulák: hét cím nélküli számozott textus, ahogy a kötet utolsó előtti egysége, a Búcsúcédulák) az elbeszélő E/1-ben beszél egy E/3-ban megidézett szereplőről, egy múltbéli énről, akivel azáltal válik eggyé, hogy játékosan idézi meg: „Nincs itt, én vagyok ő, mégis félek tőle.” (Wh. 29.) „Nem emlékszel, mikor felejtettek el. Nem tudod, hogy mondtad-e, amit mondasz.” (Wh 130.) Úgy tűnik, az elbeszélő, hol azáltal írja körül magát, hogy a fiatalabb én bőrébe bújik, hol azáltal, hogy valaki más bőrébe (pl. anya, Dixi, Attila vagy a sokat emlegetett halott), hol egy fogalomként vagy érzésként teszi ezt (pl. hiány). A Nem te című fragmentumban a kérdés, hogy egy ő vagy egy te olvas-e újra. „Nem volt ott, hazudik, konfabulál. A te emlékeid. Vissza kell őket kapnod, bármi áron. … Az eredeti tudás vagy a tudás emlékének akarása.” (Wh 123.) Az elbeszélhetőség lehetségességén vagy lehetetlenségén kívül a szöveg az elbeszélő és az én hitelességét kezdi ki, rákérdez az én önazonosságára. Ugyanaz az én emlékezik-e vissza, mint aki átél, aki megismer?

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Mészáros Gábor, Litera.hu, 2016. január 8.