Ha túlzás, ha nem: az Aprószentek megjelenése irodalmi szenzáció. Rubin Szilárd két kisregényével (Csirkejáték, Római Egyes) lett a modern és a kortárs magyar próza megkerülhetetlen alkotója. Évtizedeken keresztül hallgatott, alig-alig publikált, közben azonban dolgozott, más regénytorzók mellett éppen az Aprószenteken, amelyet halála pillanatáig képtelen volt lezárni. Amit mostantól olvashatunk nyitott mű, rejtély a rejtélyről, ám támfalai, a tartószerkezet legfontosabb elemei mégis masszívan állnak. Mindenekelőtt néhány szó a kriminalisztikai rejtélyről: 1953 októbere és 1954 augusztusa között öt gyereklánynak veszett nyoma Törökszentmiklóson. Az ősz elején letartóztatták a húszéves Jancsó Piroskát, akit aztán a bíróság később halálra ítélt.

Az üggyel és Jancsó Piroska fényképével Rubin a hatvanas évek első felében találkozik Budapesten a Bűnügyi Múzeumban. Ennek a jelenetnek döbbenetesen erős leírását a regény elején olvashatjuk. Innen indul Rubin saját nyomozása, melynek során többször is elmegy Törökszentmiklósra, interjút készít a szemtanúkkal, a hozzátartozókkal. Feltérképezi a helyszínt, mindent dokumentál, azt is, amit mondanak, és azt is, amit elhallgatnak. Ebből a szempontból Rubin vállalkozása riportregény. Akár Truman Capote klasszikusa, a Hidegvérrel is nyugodtan eszünkbe juthat. (Már amennyire nyugodtan jut eszünkbe ez a könyv.) Ám hogyan nyomozhatna a saját és a riportja szakállára szabadon egy író a hatvanas évek elején, éppenséggel egy szovjet laktanya tőszomszédságában? De mégsem itt kap gellert a műfaji besorolás, nem emiatt nem lesz jellegzetes, jól megírt, informatív dokumentumregény az Aprószentek. Ahogy a könyvet összeállító, azt szerkesztő Keresztesi József írja: „Rubin nem riportkönyvet, hanem regényt akart írni: a kérdései egyfelől a jóbarát Pilinszky esztétikájától is ihletett regényíró kérdései. Másfelől azonban a könyvét tényregénynek szánta, és ez az igénye olyan akadályokat támasztott, amelyek voltaképpen befejezhetetlenné tették a vállalkozását. A regénycím alatt moritat helyett akár a „ballada” szó is állhatna műfajmegjelölésként. A szöveget mindvégig töredezettség, balladai homály jellemzi, és ez nem annak köszönhető, hogy az anyag egy része töredékben maradt. (Egyébként elsősorban épp ez a töredezettség tette lehetővé, hogy - reményeink szerint - zökkenőmentesen illeszthessünk be különféle passzusokat a kézirat anyagába.) A fölborult időrendben lépten-nyomon különféle nevek és tények bukkannak elő, hogy aztán újra eltűnjenek a kaleidoszkópban, apró utalások, elharapott félszavak, amelyeket az olvasónak kell dekódolnia és kibontania. A kaleidoszkópszerűség az Aprószentek formaelve.”

A bűnügy minél pontosabb rekonstruálása után Rubin újra és újra rápillant Jancsó Piroska arcára. A regény harmadik része így kezdődik:

„Sejtettem, hogy történetét épp oly nehéz megírni, mint egy szentét. Olyan, mintha toll és papír helyett vesszővel kellene regényt róni a fába. Egy mondat. Még egy mondat. De száz meg ezer? Mégis azok lettek volna ennek a könyvnek a hiteles mondatai. Nem ilyenekből áll, s ezért olyan, mint a szagosított levélpapíron közölt halálhír.

Mint a szentekről, róla is csak mellékes dolgokat tudunk. Az ember felfoghatja a távolságot, ahol ezek a dolgok vannak attól, akivel összefüggésbe hozza őket. De áthidalni?”

            Rubin kivételes kísérlete az áthidalás, a távoli, jóformán láthatatlan összefüggések megmutatása. Az író is bekerül a történetbe, nem csupán szerző vagy narrátor, hanem szereplő is lesz. Ha a riportregény, a dokumentumpróza a mű egyik műfaji rétege, mondhatjuk felszíni dimenziója, akkor a mélyben az egzisztenciaregény magjára bukkanunk. Ahogyan más Rubin-művek a szerelem képtelenségének és fenomenológiájának a csodálatos szépirodalmi, regénybeli leírásai, úgy az Aprószentek a bűn metafizikájára összpontosít. Ebben a kontextusban lesz fontos a már említett Pilinszky mellett, akinek bölcseleti szövegei időnként be-bevilágítják ezt a sötét regényvilágot, például Szabó Lőrinc alakja, akivel a regényíró képzeletbeli beszélgetést folytat:

„Este hazautaztam, s másnap Budán, a Szép Ilona meg a Budagyöngye közötti buszmegállónál képzeletben ott láttam a közeli Volkmann utcából jött Szabó Lőrincet, akivel életében, főleg ötvenhat előtt néha együtt vártuk a városba tartó kocsit. Mostanában, ha Törökszentmiklóson jártam, magamban mindig elújságoltam neki, amit megtudtam, ezúttal Kovácsné beszámolóját, s vele a meghökkentő emléket a rabló kislányra rávetített, marhavagon felé igyekvő, vissza se tartható öregasszonnyal.

A költő elképedt.

„Nem jöttél rá, hogy nem hasonlatról, hanem modellről van szó? Hogy az egész ügy ilyen tükörképekből álló útvesztő lehet?” - Zilált sörényű, hatalmas ménfeje előredőlt, s kíváncsian a szemembe nézve, beismerésre bátorítóan megkérdezte: „Tehetségtelen vagy?”

Életemben ő volt az egyetlen zseni, aki az önsorsrontásig nyílt volt.”

Ám a pontosan megírt riportregény és a bölcseleti kérdéshatárokat feszegető, az eredeti problémát univerzálisan tágító modellregény mellett, az Aprószentekből kirajzolódik egy harmadik regénytípus is. Ezt jobb híján térregénynek vagy közegregénynek tudom nevezni, és némi strukturális szuszakolással a két előző műfajváltozat szintézise. Ebben a kontextusban a dokumentumpróza, a jól végigírt riportkönyv egyik műfaji kellékét veszi alapul Rubin, ez pedig a közeg feltérképezése, a helyszínrajz, a tér színrevitele. Ez nemcsak egy jó riportregénynek, de egy egyflekkes riportnak is elengedhetetlen követelménye. Rubin azonban túllép a műfaji klisén, itt nem a colour locale visszaadásáról van szó, hanem Törökszentmiklóson és a településen keresztül az Alföld (és akár a mindenkori „magyarvilág”) topográfiai lényegét, alapállandóságát örökíti meg. Például ilyen mondatokkal:

„Törökszentmiklós a hatvanas évek derekán huszonnégyezer lakosú járási székhely Szolnok megyében, az első mezőváros, ahol a budapest-debreceni gyors a Tiszán túl megáll. Jellege szerint óriás falu, kisvárosias portái a helységet átszelő 4-es főutat szegélyezik. Ez a főutca, ahol a maharadzsák elefántistállóinak méltóságával terpeszkedő Tanácsház, az egykori Almásy-kúria áll.

A főúttól jobbra öt párhuzamos, nyílegyenes, hat kilométer hosszú utca, gödörré roskadt testük: mint egy-egy kiásott tömegsír. Itt csap meg a helység atmoszférája: a telepesfalvak ridegsége és a hódoltsági kushadáshoz idomult házőrzőkutyák csendje.

Az öt mogorva dűlő koronként változó, az épp regnáló hatalmat szolgáló neve csak hivatalosan használatos, a helybeliek egymás közt s élőszóval a hajdani inzsellér által a helység tervrajzára írt számmal jelölik őket; autó még az ötvenes években is csak nyáron tudott végighajtani rajtuk a sárhullámok taraján sarjadt füvön.

Nincs évszak, amely e vad és végtelen utcákat megszépíti. De tavasszal, ha kedve van gyalogolni, az utas nemcsak barbárságukat érzi: eltúlzottságuk költészetét is. Baktat a csillagászati számot viselő házak mentén, ahol alkonyatkor már nem látni embert, s egyszerre mintha ékszerüzlethez érne: a világos ablakokból iskolásgyerekek zsivaja csap ki; megy, amíg valóban ráesteledik, s egy kútnál, amely a homályból előbukkan, hirtelen asszonyok állnak, mint víz alól fölszállt szobrok. A szél piszkos, de elhozza a vetések illatát is, s a vadmadár, ha keresztbe is, de átrepüli az utat.”

„Megint odakint voltam az utcán, ahol az orromig se láttam a ködben; gyufalángnál próbáltam elolvasni az utca nevét, amelyet kerestem. Aránylag gyorsan ráakadtam, mert nem volt messze, de annál hosszabb volt: életemben nem jártam olyan végtelen vidéki utcán. A távolságra már a kétszáz körüli házszám is fölkészített, de a Mártírok útja nyáron is beláthatatlanul hosszú lett volna, bár nyílegyenes volt, mert a házsorok helyét valaha léniával jelölték ki a pusztaságon.”

*

Rejtélyekkel, káprázatos részletekkel, sokkoló elemekkel, keserű iróniával találkozhat az olvasó az Aprószentek lapjain, és hogy ez a találkozás létrejöhet, abban elévülhetetlen érdemei vannak Keresztesi Józsefnek. Keresztesi nemcsak a Rubin-regény sajtó alá rendezője, körültekintő kompilátora, hanem az életmű alapos ismerőjeként, megajándékozott minket egy nagyszerű Rubin Szilárd-pályaképpel is.

Könyve nagy-lendülettel megírt esszék pontos, mégis szabatos rendbe szerkesztett füzére. Megismerhetjük belőle a hús-vér Rubin Szilárdot, megannyi ellentmondásával, rettenetes árvaságával. Kirajzolódik belőle a háborús nemzedék pályakezdésének miliője, az ötvenes évek igencsak feszült kultúrpolitikai klímája. Mielőtt rátérne a Csirkejátékra, számot ad Rubin szocialista családregényeiről, azokról a ma már jóformán fellelhetetlen szövegekről, melyek vonalasságukkal és hibáikkal együtt, mégiscsak előkészületei a nagy műnek. Ahogy Rubin szöveguniverzumának, úgy az esszékönyvnek is a Csirkejáték a kulcsa. Ráadásul több kulcsról is beszélhetünk, hiszen az író alaposan átdolgozta a regényt annak második kiadása előtt. Keresztesi lenyűgözően izgalmas műhelyesszében elemzi, hogy Rubin min, hogyan és miért változtatott. Természetesen a Római Egyessel is külön fejezet foglalkozik, amiképpen a publikálatlan szövegekkel, regénytorzókkal, műkudarcokkal is. De olvashatunk Rubin pályakezdő verseiről, filmtárgyú esszéiről, vagy a rendszerváltáskor írt, meglehetősen ijesztő Magyar Fórumos publikációiról is, hogy végül a regények bölcseleti hátterének felvázolását is megkísérelje.

De hogy mi köze James Dean-nek a Csirkejátékhoz, és milyen levelet írt Rubin Ted Hughes-nak? Nos, aki erre kíváncsi, az jöjjön el hétfő este a Rózsavölgyi Szalonba és/vagy olvassa el Keresztesi Rubin-könyvét.

Szegő János

***

Rubin Szilárd Aprószentek című regényének és Keresztesi József Rubin Szilárd – Pályarajz című kötetének bemutatója

Időpont:
Október 8-án, hétfőn 19 órakor

Helyszín:
Rózsavölgyi Szalon (1052 Bp., Szervita tér 5.)

Gács Anna és Keresztesi József kritikusokkal, a két kötet szerkesztője, Szegő János beszélget.

További információ itt olvasható!