Ha a költőnek olyan formátumos mű van a birtokában, mint a Könyvvásárok könyvvására, e sokszorosan összegző, mai szkepszisfutamú imitáció Kölcsey Ferenc Vanitatum vanitasára, tíz eset közül kilencben alighanem a hiúságok e hiúságával nyitja új gyűjteményét. Kovács András Ferenc nem. Ő elébe ékeli a Pathétique, hosszú szonettben címűt, (Láng Zsolt, október, ötven) ajánlással. A magánünnep, a kerek születésnap megelőzi a közünnepet, a könyves verset megrendelő ünnepi könyvhetet. 

A Bohócöröklét, mely az (Impromtuk és divertimentók, 2003–2009) égisze alatt ígéri magát, ha nem is patetikus szonátával, de patetikus (hosszú, farkas) szonettel indul meg szózenei útján. Később rányílik a kötet például a Divertimento a barátságról, a Tátrafüredi fantázia, a Cantus firmus és az Élévations nocturnes szakaszaira is. Az ötvenes (és az ötös) egyre inkább mágikus számnak tűnik a számokkal egyébként is bűvészkedő matériában. Margócsy Istvánnak, „szeretettel a hatvanadikra”, a kosztolányis(-tandoris) áthallású Ötven felé a költő röpteti a köszöntést. A Celan a Szajna-parton füstös-hamvas zsongása ekként zárul: „Ötven felé hány / horzsolt égbe holt elán / a férfi – csöndje űrbe / csontosul, merül / két megkövült folyó közt / süllyed, ébred Paul Celan” (aki, nem mellékesen, ötvenedik életévében hunyt el). Az Ötvenből ötvenegybe sorozat tagjai önmagukért beszélnek, a záró vers pedig az Impromtu, op. 50.

Amit tehát a költő így határoz meg: „Ezek a versek / voltaképpen a Sötét / tus, néma tinta / darabjaival szinte / párhuzamosan / íródtak…” (vagyis nagyjából az évezred első évtizedét végigkövetve; a 2009-es kötetet kizárólagosan uraló haikuk ötöseire, heteseire emlékeztet a mostani fülszöveg versszerű tördelése), az számunkra az ötvenedik életév megközelítésének, betöltésének, tudomásul vételének egyik lírai dokumentuma. Alkalminak mondott alkotásokat zár magába a Bohócöröklét, a kritika is az alkalmiság, alkalmi vers, megrendelésre született zenemű poétikájának nyelvi és zenei hagyományai segítségével értelmezte eddig (helyesen), ám bármennyire is mások ünnepe, távozása, emléke, műve ihleti a versírást, a tényleges alkalom személyes és egy: a majdnem tíz esztendőn át várt, fogadott, majd meghaladott élmény, életesemény: az ötvenedik év.

Elegáns választás, felemelő megoldás, hogy saját kerek éveit mások kivételes életpillanataiban keresi és találja meg KAF (aki a Búcsú az angyalitól [Öt vers Dsida Jenőhöz] akrosztichonokkal meghintett strófáiba az AVE DSIDA JENŐ ADIEU KAF üzenetet kódolta, az utolsó rész, a Kantikum alkonyi fényben címkezdő betűibe a monogramját is). Beérkezésnek szcenírozhatja azt, amit önnön búcsútudata kifelé hajózásnak láttat. Kétszer harmincban, háromszor húszban, hatszor tízben számolhatja Tamás Gáspár Miklós hatvan évét (Transsylván rémballada), s amikor végül ki kell mondania: „De egyszer hatvan ejsze hatvan”, mintha azt is mondaná, és nem ily hetykén: az ötven – ejsze – ötven, cuzammen. A férfikor delelőjének tartott életidőponthoz kapcsolt elégikus búcsútudat a Tengerész Henrik búcsúzik soraiban a legnyilvánvalóbb – de épp e költemény figyelmeztessen az egyoldalú tematizálás, a rigorózus időponthoz kötés veszélyeire e sokarcú gyűjteményben, hisz’ ezt a címet már egy 2003-as Kovács-kötet viselte. A nagy felfedező – a kapitány – búcsúját más (és másféle) KAF-alakok, heteronimák (Caius Licinius Calvus, Lázáry René Sándor, Jack Cole) búcsúja (mérlegelése, túl-ja) nyomatékosítja, azzal a nemes tanulsággal, hogy önmagunkat csak a másikban (másokban) lényegíthetjük én-né: „Andráskám, mit szeretnél, ki voltál, mit akarsz ott? / (Ezt kérdi más időből Calvus, Lázáry, Jack Cole…) / Túlélni nincs halál, s nincs ifjúság, sem gyerekkor – / S nincs túl, csak élni mindent, és élni minden arcot” (Túl. Élni minden arcot).

Az én külső folytatódása, mintegy megtestesülése ez esetben a könyv. Nem csupán a Magvetőnél kiadott Bohócöröklét című könyvtárgy, mely a Fellini-emlékversből kiindulva váltogatott-egy-sok alakban szerepelteti címerfiguráját, a bús és/vagy víg bohócot. Ikon a könyv, midőn más (Hajdú Farkas-Zoltán) könyvét lehet (verssé gyúrva tán kissé hosszan) utószavazni (Csomolungmai márvány [Utóhangok H. könyvéhez]), s ikon, midőn megszemélyesülve a beszélőt helyettesíti épp csak érintett magánéleti sorsfordulójakor: „Nem én, megint a könyvtár költözik: / az Ezeregyéj és Proust, a Szabó / Lőrinc összes – a széthullt, szakadó / világ, mely új szavakkal töltözik… / Én inkább a tengert, a Földközit / nézném, hogy szállong, pirkad, sír a hab…” (Ötvenből ötvenegybe – A költözködő könyvtár). A „szakmázó” könyves versek, a Babitsot (Ritmus a könyvről) újraköltő Rigmus a könyvről, valamint a kölcseyssége mellett vörösmartys – „Gondolatok a könyvhéten” – Könyvvásárok könyvvására virtuóz költői ereje teljében (és szokás szerint: néha túlcsordultában) mutatják a poétát. (Az utóbbi Határ Győző rokon címképzésű könyvverse, a Vakablak világossága mellett kér helyet.)

A Bohócöröklétet valóban érdemes párban olvasni a Sötét tus, néma tintával. Bennük egy évtized képe (noha nem feledhető: ebben az intervallumban Kovács András Ferenc további számos versgyűjteményt is megjelentetett). S hogy hány éves a kapitány?

Július 17-én betöltötte az ötvenkettőt.